A határ Zajtánál
Trianon kilencvenedik évfordulójára emlékező sorozatunkban, a Felvidék és Kárpátalja felé néző határ után Románia felé fordítjuk virtuális iránytűnket a Google Maps, a Google Earth és a Panoramio segítségével.
A Garbolc mellett csordogáló Túr felől délnyugatnak fordul a lehetetlen határ. Mint a kenyér héját, úgy vágták le az Alföldről annak keleti peremét, hogy a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vasútvonal még az antant kisöccsénél maradjon. A Trianon idején meghúzott határ olyan természetes történelmi egységeket vágott ketté, mint Szatmár és az országnyi Bihar megye. Kilencven évvel ezelőtt még szinte kizárólag magyarok laktak a határ keleti oldalán is, akik valószínűleg soha nem gondolták volna, hogy egykor a sok száz kilométerre, a Kárpátok túloldalán fekvő Románia állampolgárai lesznek. A Partium északi felén még ma is sok magyar lakik, akiket évtizedekig elvágtak a Kárpát-medence súlypontjától, az Alföld Dunáig tartó síkjától.
A határ teljes megszűnésével, és a nagyjából azonos fejlettségi szintnek köszönhetően Szlovákia felé ma már oldódni kezdenek a különbségek a határ két oldalán, és egyre természetesebbé válik a mindennapos átjárás is. Románia felé azonban még mindig érezhetőek az eltérő fejlettségből adódó különbségek, bár a partiumi nagyvárosok nagy fejlődésen mentek keresztül az elmúlt húsz évben.
Garbolcon, hazánk legkeletibb kistelepülésén szerény kápolna és harangláb áll, alig ötszáz méterre a határtól. A harangszó talán áthallatszik a határon túlra - feltéve, ha akad valaki, aki meghúzza a harangot; és ha a túloldalt is akadnak olyanok, akik meg akarják hallani a szavát.
Odaát, Sándorhomokon (Nisipeni), keleti szomszédunk északnyugati sarkában egy fotós Új-Románia esszenciáját töltötte föl a Panoramióba.
A szatmári települések gyönyörű református templomokat rejtenek magukban. Kocsordon is szép példáját láthatjuk az északkelet-magyarországi templomépítészetnek, amely olyannyira különbözik az én pannon pátriám hagyományaitól.
Kocsordot az elhíresült Szalacsi-videóról ismeri mindenki. Az Index a napokban mutatta be tízperces riportját a furcsa főszereplők szomorú utóéletéről, húsz év után. A vicceskedő mémek világából a keleti végek mindennapi életébe visszahúzó szocioriportot mindenkinek ajánljuk.
Szép szatmári templom áll Csengersimán is. A folyó mentén álló építmény egy mesebeli Magyarországra emlékeztet, ami ott él valahol a kollektív tudatalattinkban és Krúdy Gyula szatmári elbeszéléseiben.
Csenger városa Makovecz Imre épületegyütteséről ismert: a neves építész tervezhette meg a határmenti kisváros teljes városközpontját. A görögkatolikus templom egy félreismerhetetlen Makovecz-mű.
A román oldalon, az Érmellék posványos vidékén fekszik eldugva Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja. Világháborúk és totalitárius rendszerek után, mai, vigasztalan állapotában talán még inkább elszakadt a nagyvilágtól, mint Ady gyermekkora idejében. Vajon micsoda isteni összeesküvés segítette hozzá az Istennel viaskodó költőt - és ezzel az egész magyar kultúrát -, hogy Adyék Endréje innen Párizsig eljusson, és onnan új idők új dalaival bolygassa fel a századelőt? Szathmáry kolléga két évvel ezelőtti érmindszenti posztjából idézek fel egy képet Ady Endréből.
Íme, a határ: bemetszés egy kőkockán, itt felejtve 88 évvel ezelőttről, Penészlek közelében. Sem a szél, sem az őszi levelek nem állnak meg a bemetszés mellett. Egy mozdulattal mi is át tudjuk lépni a követ. Meg tudja ezt tenni két, sokáig egymásra acsarkodó nemzet is? Mit kellene nekünk, magyaroknak tennünk, hogy oldjuk a feszültséget? Mit tegyenek a románok, hogy Erdélyben nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki szabadon annak vallhassa magát, akinek akarja? És hogy abban a kultúrában élhessen, amelyben szeretne?
Nagykereki mögött így ér véget az egykor Váradra tartó vasútvonal.
Nagyvárad városáról egy regényt lehetne írni - megtette azt többek között Nagy Endre is. Reakciós szerkesztőségünk egyik kedvenc városában, a Pece-parti Párizsban márciusban jártam utoljára, fotós posztomat itt olvashatják.
Nagyváradtól délre, a határ innenső peremén fekszik Geszt, a Tiszák ősi fészke. A sors szomorú tréfája, hogy éppen a románok erdélyi betörésétől és az erdélyi románok lázadásától félő Tisza István családi birtoka előtt húzták meg Románia új határát. A Tiszák kastélya 1772-ben épült barokk stílusban, borosjenői Tisza László és felesége bályoki Hégen-Szénás Rebeka számára. 1800 körül átépítették klasszicista és copf stílusban, ekkor nyerte el mai L alakú formáját. Ahogy a Wikipedia írja, a sok értékes műkincset és gazdag könyvtárat is tartalmazó épületet 1944 szeptemberében kifosztották teljesen, nem sok minden maradt az értékes berendezéséből. Jelenleg iskola és könyvtár működik a leromlott állagú épület falai között. Arany János 1851-ben a Tisza-családnál lakott, télen a kastélyban, nyáron a kastély parkjában levő kerti lakban. A nádfedeles házban ma emlékmúzeum található.
Ha már Arany Jánosnál tartunk: a határ túloldalára szakadt Nagyszalontán áll még a Csonkatorony I. Rákóczi György idejéből. A hajdúk által újraalapított mezőváros ősi történelmi emléke Arany Jánost is megihlette a Toldi írásakor. A legendák szerint ugyanis a Toldik ősi fészke volt a torony.
Nagyszalontától délre az Alföld végtelen síkja nyúlik tovább: az egyhangúságban csak Keményfok falu román neve, Avram Iancu hozhat némi izgalmat a történelem iránt érdeklődők számára. A mócok hivatalnokból gerillaharcossá vált vezérét - bár az 1848-49-es magyar forradalom elbukott - végül utolérte saját végzete. A Wikipedia is ír arról, hogy Iancu az osztrák önkény ideje alatt a titkosszolgálatok céltáblája maradt. Írásait haláláig cenzúrázták, könyvtárát elkobozták, őt magát pedig felügyelet alatt tartották, többször le is tartóztatták. Szabadulása után azonnal Bécsbe ment és megkísérelt közvetlenül a császárhoz fordulni. Ezt a rendőrség megakadályozta: nyilvános megaláztatása idegösszeroppanást váltott ki nála, melyből soha nem tudott igazán felépülni. Alkoholista csavargóvá züllött, és gyalogosan az Érchegységben kóborolt utolsó éveiben.
Átellenben, a magyar oldalon Sarkad városa ránt vissza a jelenbe. A minden bizonnyal békés és decens sarkadi polgároktól elnézést kérve közöljük itt a magyar glóbuszról fanyar képet adó két helyi videót. A sarkadi Tesco tavaly került a hírekbe, amikor is kiderült: egy cigány banda ingyenes önkiszolgálónak tartja az üzletet, és napi rendszerességgel terrorizálja az eladókat, a vásárlókat és a tisztességes cigányokat.
szólj hozzá: Sajt- és gyerekrablás Sarkadon
Egy másik, kilencvenes évekbeli gyöngyszem pedig az éppen világsztárrá váló német Scooter happy rave-együttes szürreális sarkadi fogadtatását és diszkókoncertjét örökítette meg az utókor számára. Hyper hyper.
Térjünk vissza a nemzeti múltba: Világos az 1849-es fegyverletételről ismert. A település az Alföld délkeleti végében, az Erdélyi-érchegység első vonulata alatt fekszik. Világos vára az egyik hegytetőről őrzi a Dunáig terjedő tengersík vidéket.
A közeli Arad erődítménye is omladozik. Az erőd közepén 18. századi templom enyészik tovább minden egyes nap.
A lassan nyugatnak forduló határ magyar oldalán Mezőhegyes rejti hazánk egyik titkos kincsét, az egykori Császári és Királyi Ménesintézetet. A Mária Terézia-kori örökösödési háborúkban lecsökkent lóállomány frissítésére állami ménest kellett felállítani. A Császári és Királyi Ménesintézet alapítólevelét II. József 1784. december 20-án írta alá. A következő évtizedekben egy igazi mintagazdaságot hoztak létre az Alföld ezen szegletén. Kaszárnyák, istállók, kórház, ipari műemlékek és lakóházak emlékeztetik az erre járókat az elmúlt kétszáz év egyik legnemesebb magyar teljesítményére, a mezőhegyesi lótenyészetre.
A Marostól délre fekvő Nagyszentmiklós (Sânnicolau Mare) két kincset is adott a magyarságnak. Vajon kinek a felelőssége, hogy végül mindkettőnek külhonban kellett bevégeznie sorsát?
1799-ben a város határában találták meg az avaroknak tulajdonított aranykincset, ami jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható. Mára egyértelműen tisztázódott, hogy a kincsnek nincs közvetlen köze sem a 9–10. századbeli bolgár és magyar kultúrához, sem más 8–10. századi eurázsiai nép ötvösművészetéhez. Önálló avar alkotás, amelynek képi ábrázolásaira természetesen hatással volt a korabeli más népek művészete is.
Nagyszentmiklós adta Magyarországnak Bartók Bélát, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjét is. A gyermekként Nagyszentmiklóson szerzett zenei élményei közül kétségkívül nagy hatást gyakorolt a kis művésztehetségre az apja által vezetett Zene- és Dalegylet 1887. március 26-i nagysikerű hangversenye, amit a Wikipedia is idéz. Az eseményről megemlékezve Bartók Béláné elmondta: „ez volt az első alkalom, amikor kisfiuk orchesterzenét hallhatott. Jól emlékszem még, hogy a Semiramis ouvertürjét adták elő, mint első darabot. A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt és teljes odaadással hallgatta a zenét, el volt ragadtatva, de méltatlankodva mondta, hogy tudtak a többiek enni, mikor ilyen szép zene szólt.” A Nagyszentmiklósi Közlöny tudósítása szerint a műsoron: Induló, Egyveleg, Keringő Strauss Cigánybárójából, Traviáta Verditől, Magyar népdal-egyveleg, Donizetti Lammermoori Lucia stb. szerepelt. A terített asztalok körül 120 egyén szórakozott.
Innen nyugatra már Szeged természetes vonzáskörzetében járunk: Románia legnyugatabbi települése, Óbéb (Beba Veche) után ódon kőhid vezet át egy kiszáradt árkon a közeli nagyváros felé.
Az utazó azonban még ma is beleütközik a létező határba. Magyarország, Románia és Szerbia hármas határa a senki földjén találkozik a végtelen síkságon.
A fotón három országot rejtettünk el.
