Április 25-én végleg lezárult egy korszak Magyarországon. Korszakfordulót élünk meg, és nagyon fontos lenne értenünk, pontosan mi is zajlik le most. Sokan kimondták már, hogy több mint kormányváltás, ami most történt. Kis rendszerváltás lenne, vagy most történik meg az igazi rendszerváltás, netán most fejeződött be? Vagy a sötétség évei következnek, a felvilágosult progresszió időszaka után? Sok magyarázat létezik. Mi folyik most?
A társadalom egy csoportjának szinte korlátlan hatalma ért most véget. Hogy ezt a csoportot körülírjuk, talán a legfontosabb a megértés szempontjából. Hagyjuk most az egyszerűsítő kategorizálásokat, praktikusan azért, mert nem szolgáltatnak elegendő információt a szükséges megértéshez. Kiknek a csillaga áldozott most le, vagy váltott sokkal halványabb fényre?
Ennek a társadalmi rétegnek talán legfőbb jellemzője, hogy valahol a '80-as években, a kései kádárizmus időszakában vannak azok a vonatkoztatási pontjai, amelyekhez a jelen cselekvés és történések mérlegelését végzi. Fő ereje a későkádári technokrata elit, melynek életkori, egzisztenciális és gondolkodásbeli sajátosságok miatt ez az időszak egyfajta aranykort jelentett.
Aranykort jelentett számukra, mert a megelőző évtizedek nélkülözései után, azokhoz viszonyítva egy mérhetővé vált jólét részesei lettek. A Skála-METRO, az 1500-ös LADA, a Videoton HIFI-torony, a Batthyány téri bevásárlóközpont, színes TV és videomagnó, a hangalámondásos nyugati filmek idejéről beszélünk. Arról az időről, amikor a vállalati vezetők nyugati kapcsolatok részesei lettek, betekintést kaptak a kinti világba és saját életszínvonalbeli fejlődésüket valamiképp egy konvergencia részeként kezdték tekinteni, amely a szakmaiság elvei alapján végső soron a szocializmust egy ésszerű világgá fejleszti.
Fontos, hogy megértsük a társadalom- és történelemszemléletet, amely e réteg sajátja. Számukra a történelem 1945-ben kezdődött, előtte az elnyomás és elmaradottság különböző korszakai váltották egymást. A felszabadulás eseményének ez volt az igazi jelentése, és 
ennek fényében szemlélik ma is a múlt és közelmúlt történéseit. A kommunista terror egy átmeneti - beavatottak számára: sajnálatos ám elkerülhetetlen - epizód volt, amelyet követően a különböző események során a végre-valahára modernizáció története zajlott. A rendszerváltást pusztán egy technikai jellegű korrekciónak tekintették, amely az előző időszak társadalmi struktúráját változatlanul kellett volna hagyja, kiegészítve a magántulajdonú gazdaság és - kényszerűen - a többpártrendszerű politikai struktúra elemeivel, ügyelve arra, hogy valamennyi párt végső soron a késő-kádárkor társadalmi-gondolati struktúráit védje és ezekbe fogalmazza bele az eltérő társadalmi igényeket.
Ennek a rétegnek az elit mellett volt persze tömegbázisa, politikai képviselete (az MSZP és az SZDSZ, ennek elemzése külön történet), valamint egy olyan arca, amely talán a legnagyobb erejét adta, egy médiacsapata, amely TV-s és rádiós személyiségeken, népszerű arcokon, színészeken, zenészeken, humoristákon és egymást igazoló értelmiségi általános és szakjellegű megmondókon keresztül a '90-es évek elején gyakorlatilag a teljes hazai közvéleményt uralni tudták. Hatalmukat, erejüket, súlyukat ne becsüljük le. Fél éven belül meg tudták szüntetni az Antall-kormány, majd előkészíteni és fél éven belül megerősíteni a Horn-kormány legitimációját.
A társadalom ezen csoportjának hatalma a rendszerváltás utáni 20 évben gyakorlatilag töretlen volt. Ne tévesszen meg senkit, hogy a 20 évből kétszer 4 évig jobboldali kormányzás volt. Egy országban a közhatalom gyakorlása nemcsak a törvényhozói és végrehajtói hatalom birtoklásából áll. Amennyiben együttműködő szereplők uralják a vezető gazdasági, közigazgatási, nyilvánosságformáló pozíciókat, könnyen szembe lehet menni a formális hatalommal. És ebben éppen nem a magas vezetői posztok számítanak leginkább, hanem a középszintű vezetői beosztások nagy tömege. A '80-as évek elitje ebben volt nagyon erős. Mindent elkövetett azért, hogy a kialakult pozíciók semmit se változzanak, hogy a már kialkudott struktúrák újra és újra, verseny és a teljesítmény megmérése nélkül biztosítsák a megszokott szereplők számára a megélhetés és a társadalmi pozíció általuk elvárt színvonalát. Ennek az egész társadalmat átszövő, gigantikus informális hálózatnak érdekkijárójává vált az MSZP, az SZDSZ, valamint gyakorlatilag a teljes, múlt rendszerből örökölt médiaelit, melynek hasonló okokból pontosan ugyanúgy érdeke volt a kapcsolati háló zavartalan fenntartása.
Csakhogy a '90-es években fennen ragyogó dicsőség nem tartott örökké.
A networknek ugyanis nem volt és főképp nem lett feltétlen híve mindenki.
Mindenekelőtt szembekerült a jobboldali polgársággal. Ez a történet a '90-es évek elején, a Demokratikus Charta létrehozásával kezdődött. A későkádári elit döbbenettel és sértődötten vette tudomásul, hogy a jobboldali polgárság, mely a háború előtti ezeréves magyar történelemből és a magyar progresszió határain kívül eső szférákból vette gondolati indoklásait és morális precedenseit, nem volt hajlandó kihalni sem a szocializmus kezdeti terrorja, de későbbi korrumpáló folyamatai hatására sem. A nagy szörnyűlködés mellett nagyon is kapóra jött ez a hirtelen felbukkanó társadalmi formáltság, hiszen egy közös ellenséggel jól lehetett definiálni a saját összetartozást. A régi elit a '90-es években stabil ellenséget formált magának a jobboldali polgárságból, és a Hócipő, Rádiókabaré és Népszabadság világában élőknek eszükbe sem jutott akkoriban, hogy egyszer majd fordul a kocka. Csoportérdekeik védelmét hol szakmai, hol ideológiai közdelemnek álcázták, ahol vagy a kőhideg szakmaiság, vagy az antifasiszta harc és progressziós erőfeszítések letéteményeseiként mutatták magukat, szemben a hozzá nem értést, ordas eszméket, bundás elmaradottságot képviselő jobboldallal.
Voltak itt aztán mások is. A társadalom jelentős részének a híres '80-as évek sem volt olyan nagyon-nagyon fényes aranykor. A híresztelésekkel szemben nagyon sokan vannak hazánkban, akiknek akkor is, most is csak és kizárólag a munka jutott, és nem volt alkalmuk, még pillanatokra sem, hogy a tejről a zsíros fölét kanalazzák. Nekik sem lehet könnyen megmagyarázni, miért méltó tiszteletre és elismerésre valaki attól, ahogy a '80-as évek Magyarországán jól helyezkedett el a későkádári langyos pocsolyában.
És harmadszorra: ne feledkezzünk meg az 1989 óta felnőtt nemzedékről sem. Nekik aztán semmit, de semmit nem jelent, hogy a rendszerváltás előtt mennyire számított érdemdús embernek valaki. Ezek a fiatalok új leosztást követelnek, és szavamra, a szükséges lépcsők megmászásának kötelessége mellett bizony, joguk van lapot kérni.
A régi elit támogatói elfogytak. Uralmuk végére már saját, legszűkebb belső köreiken kívül senkinek nem tudtak semmit nyújtani. Ami történt, az vissza nem fordítható már soha. Lesz ezután is baloldal, lakótelepi mozgalmi romantika, a hagyományokon és a jobboldalon gúnyolódó humoristák, szabadgondolkodó városi értelmiség, a történelmi Magyarországtól idegenkedő vállalati vezetőréteg, de mindez egységes rendszerként, a társadalmi döntési pozíciók döntő részét birtokló széles társadalmi csoporttal a hátterében, ez nem lesz már többé.
Egy korszak véget ért.
