Hálás vagyok a Megasztárnak. Na nem a Bikicsunájért, azzal én úgy vagyok, mint Feri a történelemkönyvekkel. Nekem Pál István bácsi a lényeg. Be kell valljam, hogy ugyan szeretem én a népzenét, meg a népzenéből építkező bandákat, különösen akkor, ha jól beborozok. De fiatal korom, urbanizálódott létformám és persze lustaságom megakadályozott abban, hogy kilépjek a VHK-Napra-Barbaro-Csík-Dresch ötszögből és beleássam magam az eredeti népzenébe.
Aztán megláttam ezt a videót.
És az állam esett le. Jó, az a sapkás ott a bal szélen körülbelül úgy beszél a Madách Imre díj kitüntetettjével, a Népművészet Mesterével, a Magyar Kultúra Lovagjával, mint a szadista hajlamú nővér a ketteskével katéterezés előtt. Az analógia ismét dobja magát: Feri és a történelemkönyvek.
Érthető a népzenészek felháborodása, a TV2 undorító szervezése is megérne egy posztot, de hát attól a csatornától, ahol még Demcsák Zsuzsa is műsort vezethet, mit várjon az ember? Aki ezt így kitalálta, az gargalizáljon hurkazsírral. Sajnos azon sem tudok meglepődni, hogy a Bors összekeveri a pajzán és az erotikus szavakat – a félreértés végül is innen indult, ugye.
Ha ezt a pökhendiséget és gusztustalanságot lefejtem a sztoriról, akkor tulajdonképpen a Megasztár a bulvárlappal karöltve – számomra legalábbis – olyan kultúrtevékenységet végzett, mint Ry Cooder és Wim Wenders, vagy Bereczki Csaba. Nevezett gitáros és filmrendező ugyebár egy véletlennek köszönhetően egyszer csak Havanna-Alsón találták magukat, majd kis idő elteltével egy lemezt tartottak a kezükben, rajta a Buena Vista Social Club felirattal.
A feliratnál is lényegesebb persze a hangzóanyag: olyan 80-90 éves zseniket fedeztek fel, mint Compay Segundo, Ibrahim Ferrer, vagy Ruben Gonzalez. És a Kubában betiltott, forradalom előtti zenét játszó aggastyánoktól megőrült a világ. Ma már nincs Sziget valamilyen BVSC oldalhajtás nélkül, ami persze jó biznisz: több tanszéknyi bölcsészlány tódul be, hogy döntse magába a mojitót, aztán ropja ájulásig a Világzenei Nagyszínpad előtt.
Bereczki Csaba hasonlóan járt el, csak ő Erdélybe ment. El is készítette az Életek éneke – Az erdélyi Buena Vista című dokumentumfilmjét, amelynek főszereplői, utolsó mohikánjai olyan prímások, akiknek ük- és dédapjánál talán még maga Bartók Béla kopogtatott nótáért. A film után lett szigetes koncert is – az állam esett le attól is -, gondolom és remélem abból is készül majd DVD.
Most pedig itt van Pál István, a tereskei dudás. Akiről, ha nem tör ki ez a botrány, valószínűleg soha nem hallok, hiába nyert ennyi díjat, és hiába örvend kultikus tiszteletnek a népdalgyűjtők körében. Ez persze rám nézve szégyen, másrészt amint a két fenti „BV-s” példa mutatja, van ennek az ismereterjesztésnek sokkal méltóbb és alázatosabb módja is. Inkább ezt az utat kellett volna járni. Persze nem vagyok én naiv: a TV2 azt szeretné, hogy az RTL Klub tarkóján érezze a jeges leheletét, ráadásul főműsoridőben. Nem pedig a Duna TV-t megverni nézettségben a hajnali kettes műsorsávban. Ezért kellett az erotikus nóta, nem pedig a dudaszó.
Így viszont sajnos teljesen elfogadott lett az, hogy míg a Magyar Kultúra Lovagjának 2010-ben van két kazettája(!) és csak egy viszonylag szűk körben örvend kultikus tiszteletnek, míg erről az idegesítő sapkás fazonról mindenki tudja, hogy kicsoda. És ez már annak a bizonyos szűk körnek – a népdalgyűjtőknek, népzenészeknek, táncházasoknak - a felelőssége is, akármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy munkájuk szélmalomharc. Pedig a feladatuk egyszerű lenne: divattá kell tenni a népzenét.
És akkor ilyen kínos jelenetek nem történnek meg még egyszer.
