Megvolt a 65. Győzelem Napja. Vonultak a NATO-katonákká alakult szövetségesek és  medvekucsmás britek a Kreml előtt, úgyhogy ezen élvezkedtek a fotósok, mert ezúttal Sztálin-mentes övezetté nyilvánítottak a parádét. Persze a cárevics nyilatkozataiban ott volt még az egyrészt-másrészt („megbocsáthatatlan, amit a népe ellen tett, függetlenül attól, hogy vezetése alatt az ország sikereket ért el”), és hát lássuk be, minimum gyanús ez a nagy neodesztalinizáció.

  Mert nemrég még Putyin és Medvegyev újraíratták volna az orosz történelmet, visszakerültek Lenin és Sztálin dicsőítései a moszkvai metróba és így tovább. De spongya rá – így a Kreml, - mostantól minden másképp volt. Nyilván valaminek az előzménye lesz ez a gesztus, valamit csak kérnek majd ezért az Európa nevű spájztól Vologyáék. Meglátjuk.

  Ám aggodalomra semmi ok, van még őrző a strázsán, aki megvédi a mundér és az usánka becsületét. Krausz Tamás történész és árokásó, aki még Ferenc féltéglájában is talált „jobboldali primitívségeket”. Pénteken ugye Krausz kiadta a jelszót: az idők szava a kommunistákról való megemlékezésre szólít fel, szombaton meg is cselekedte azt, íme:

„Ám a mi kelet-közép-európai régiónkban a győzelem jelentőségét úgy igyekeznek lerántani a sárba, hogy a Szovjetunió történetét az 'abszolút gonosz', a náci Németország pozíciójával próbálják azonosítani. Ez a törekvés egész üzletággá nőtte ki magát. A kiindulópont a rendszerváltás körüli időkre tehető, amikor az európai liberálisoknak tehertétellé vált a Szovjetunióval való antifasiszta együttműködés tradíciója, és ők maguk kezdték meg az antifasiszta hagyomány revízióját, melynek nyomán már a 'felszabadulás' kifejezése is széles körökben szalonképtelenné vált.”

  Leszögezném, hogy az írás nem az Örökké 1952 címet viseli, és nem is exkluzív levéltári lelemény, de hát már jeleztem korábban, hogy ki is a szerzője. Tőle pedig pedig ezt szoktuk meg. Olyan kicsit ő, mint Kamasuka, az Óceániában felejtett japán katona a Kincs ami nincs című remekműben. Nem vette észre, hogy „egy olyan Szovjetunióért harcolt ami ma már nem is létezik, 20 éven keresztül.”

  Az „abszolút Gonosz” kapcsán még hozzátenném a közelmúltban napvilágot látott történelmi kis színest, miszerint egy orosz kiadó egy naptáron összekeverte a náci Németország katonáit a szovjet katonákkal, úgyhogy a kiadványon most a nácik harcolnak a nácikkal a Nagy Honvédő Háborúban. A kiadó vezetője fiatalkorára hivatkozott, a bizottság elnöke pedig rossz látására. „...és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó”.

„Érdemes megjegyezni: Sztálin szerepének megítélésében is szélsőséges nézetek csapnak össze a kritikátlan istenítéstől a démonizálásig, s ezek mögött az államhatalom, a birodalmi nagyság kétféle istenítése húzódik meg. Egyes történészek szerte Európában megpróbálják a Vörös Hadsereg egyes katonái által elkövetett bűncselekményeket összemosni magával az üggyel, amelyért a Vörös Hadsereg harcolt.”

  Már megint az Ügy. Mindig csak az Ügy. A módszerekről azonban, amelyeket az Ügy szentesít, nem esik szó. Nyilván mindenkinek megvan a maga története nagyszüleitől a dúló/kenyeret osztó szovjetekről, az én felmenőimnek csak az előbbiből jutott, úgyhogy ezért nem érint meg annyira az Ügy maga. Amit egyébként szintén árnyal, hogy anno a kitüntetéseket Budapest megszállásáért, és nem felszabadításáért osztottak. Ez állt legalábbis a plecsnihez adott oklevélen. Valamint a szubjektív csapongással nehezen vádolható Mong Attila János vitéz a Gulágon című hézagpótló és szerintem megfilmesítendő könyvéből is inkább az derül ki, hogy a VH katonáit az Ügynél sokkal jobban érdekelte a martalóckodás. 

  Leírattatik még az Ügy mellett a másik fontos és elpusztíthatatlan Érv is: „Nem véletlen, hogy Churchill és Roosevelt Sztálinnal és nem Hitlerrel fogott össze.” Aztán nem véletlen hogy rögtön szembe is fordultak vele. Ezek után nem marad más, csak a fenséges végszó: 
 
 

„Ezen az ünnepen biztatót is mondhatunk a jövőre nézve: megőrződött az a humanista perspektíva is, amelyben a Szovjetunió nagy honvédő háborúja a 'dicsőséges' és 'progresszív' hagyomány részeként jön számításba. Ez nemcsak a történészek, hanem a nemzeti oktatás számára is nagyon aktuális intenció és kihívás az egész kelet-európai régióban."

 

  Mindezek után mondanék valami biztatót én is, komolyan, minden irónia nélkül: Krausz Tamás már nem tagja a Magyar Szocialista Pártnak.