Tegnap Naményi kollegával együtt - aki arról híres, hogy a nyilvánosság előtt meglehetősen visszahúzódó, de szűk baráti körben ő áll elő a legjobb pinás poénokkal - megnéztük az MSZP és a Jobbik március 15-i ünnepségét, illetve a kettő között ellátogattunk Demszky Gáborhoz is.
Az MSZP gyűlése maga volt a megtestesült unalom és lelketlenség. A szónokokon és a közönségen is az érződött, hogy a győzelemről végleg letettek, s már csak kötelességből ismételgetik és tapsolják meg ugyanazokat a paneleket (szélsőségek, köztársaság, kirekesztés stb.). A kivetítőn megjelenő híres emberek üzenetei - mi Jancsó Miklóst, Petrovics Emilt és egy Ungváry nevű közepesen híres publicistát ismertük fel közülük - az MDF-jelöltek bemutatkozó videóinak legjobb pillanatait idézték. Szónok mindössze kettő volt, Horváth Csaba főpolgármester-jelölt arról beszélt, hogy itt az idő, Mesterházy meg Orbánt szidta egy ideig, aztán eljöttünk. Néhány kopasz és Budaházy-pólós egyén is elvegyült a tömegben, de ők vagy annyira unták, vagy annyira megsajnálták ezeket a szerencsétleneket, hogy inkább átmentek Demszkyt fenyíteni. Úgy tűnik, előrejelzésünkkel szemben Mesterházy még a provokátorokat sem érdekli. Szomorú sors egy ilyen fiatal embernek. Viszont megtudhattuk, hogy baloldalinak lenni egy érzés. Vagy valami ilyesmi:
