A skype-ról beszélek, az internettelefonról, amikor hallod Békásmegyeren a tizediken, mit brekegek Amszterdam egyik netkaféjának laptopjába. A mobilomra is lehetne telepíteni, de eddig nem nyüglődtem vele, meg amúgy kisvárosban lakunk, ahol nem szaggat annyira sűrűn az igyen WiFi. Tényleg fantasztikus űrutazást járt be a telekommunikáció azóta, hogy nagymamám attól félt nyolcvanegyben, hogy ha háromszor hívja Svédországban élő fiát egy hónapon belül, akkor tuti lehallgatják (furcsa búgás a háttérben...). Fekete bakelittelefonja (Siemens, de az aljára rá volt iktatva szegecselt alumínium lapon, hogy A Magyar Posta Tulajdona) békésen simult szobája antik világába, műtárgyként díszelgett az ajtó mellett. Ma már más dísztárgyakat simogatunk, tisztogatunk (laptop, rádióhullámú egér, okostelefon). Ami nem baj, idomulunk, gyorsítunk, feledékenyebbek leszünk (mit is kell még hozni a boltból, gyorsan felhívom...)
Ami viszont az internettelefonálást illeti, borzasztó dolgot találtak ki az infomakik: az ingyenességet. Lehet fosni a szót, lehet megtárgyalni a semmit, lehet maradj-velem-még-kicsit-ezni. A beszédnek az interneten (és az ingyen mobilhívások esetében) eltűntek a keretei, nemcsak időtartam értelemben, hanem a téma, a közlendő síkján is. Régen még mondtunk is valamit a kagylóba. Ma már csak fecsegünk (vö. Heidegger), időt töltünk vele, kibéleljük a csendet, mert jobb híján úgyis csak tévéznénk., vagy mobilunkat csesztetnénk.
És megvalósul az utópia, miszerint a média maga az üzenet. Digitális infobeszéddé válik a világ, ömlik a kommunikáció a képernyőről, fülhallgatóból, mindenhonnan. Mi keltjük a zajt, ütjük az inputot a cuccba, lessük a frissülést megigézve. Kicsit félek, de élvezem is. Félek, hogy lemaradok, és élvezem, hogy lassan minden megoldódik ebben a szép, kerek, sokdimenziós virtuáliában.
Illusztráció: Szirányi István: A svéd hívás
