A hétvégi Financial Times szerint Lady Catherine Margaret Ashton csütörtök este épp a londoni vonathoz készülődött, amikor telefont kapott a Downing Streetről: maradjon még egy kicsit Brüsszelben, mert fontos dolgok történhetnek körülötte. Pár óra múlva az Európai Bizottság otthon és külföldön is szinte teljesen ismeretlen brit kereskedelmi főbiztosa ott állt a világsajtó kereszttüzében - immár az Európai Unió kijelölt külpolitikai főképviselőjeként. Mellette egy nyugdíjazás előtt álló könyvelő karizmájával a világ talán legszürkébb kormányfője, a belga Herman van Rompuy. Csütörtök óta az Európai Tanács állandó elnöke.
A tekintélyre és befolyásra ácsingózó Európa megválasztotta szupersztárjait.
A hidegháború vége óta mást sem hallunk: elérkezett Európa pillanata, Európának végre hallatnia kell a hangját a világ ügyeiben. Tökösség kell a tárgyalópartnerek - az amerikaiak, kínaiak, oroszok - szemében, meg illő lenne végre rácáfolni az öreg Kissingerre, aki ezelőtt harmincvalahány évvel megmondta, hogy nem tudja, milyen telefonszámot hívjon, ha Európával akar beszélni. Vagy nyolc éve még egy konventet is összehívtak, dolgozzanak már ki valami alkotmányszerűséget ennek az izének, amit Európai Uniónak hívnak. Vigyenek állandóságot a rendszerbe, tompítsák a félévente rotáló soros elnökségek által előidézett csimbumcirkusz-hatást, mert azért az mégiscsak mókás, amikor Luxemburg után közvetlenül Málta miniszterelnöke megy Európa nevében tárgyalni valahová. Arcok kellenek az EU-nak, akik megjelenítik. Hatékonyabb döntéshozatal kell, no meg egy állandó elnök és egy külügyminiszter-féleség. Sokat szívnak a szöveggel, mire végre összejön. Még többet utána. A franciák és a hollandok 2005-ben két hét leforgása alatt padlóra küldik az egészet, amikor népszavazásaikon - teljesen más ügyek miatt - megbuktatják a ratifikációt. Nem baj, újratervezés. Kicsit átalakított szöveg, kevesebb államiság-szimbolika, az intézményi reformok túlnyomórészt maradnak. Még egy pofon az írektől 2008-ban. Újabb vészforgatókönyv, kiegészítő jegyzőkönyv, újabb ír népszavazás. Megvan. Az idióta Klaus még egy utolsó próbálkozást tesz, a Benes-dekrétumokat is beveti a végén, de hiába, megvan. Jogilag kicsit kérdésesen, kicsit amorálisan, de leszerelik Klaust is. Megvan a szerződés. Előre.
Erre megválasztanak egy unalmas belga hivatalnok-politikust és egy harmadvonalbeli britet, akikről pár ezer eurokratán és a belgológuson kívül nem hallott senki.
Nehogy sok vizet zavarjanak.
Az oroszok és a kínaiak összeszarják magukat a röhögéstől. Az amerikaiak meg már csak fogják a fejüket, szánakozásból.
A kis és közepes országok győzelmeként próbálják sokan beállítani a mostani felállást. Ez már csak azért is elég nagy baromság, mert az Európai Unión belüli törésvonalak általában nem kis és nagy tagállamok között húzódnak, hanem mindig alkalmi koalíciók csapnak egymásnak. Másrészt ez esetben egy tekintélyes, nehézsúlyú elnök - mint amilyen Blair lett volna - épp a nagy tagállamok nyomulását csekkolhatná. Ezt pedig a nagyok nagyon nem szeretnék. Különösen nem a grandeurt méretes egóval párosító Sarkozy, akire árnyékot vetne a nem kevésbé túlmozgásos és idegesítő - de hatékony és meggyőző - Blair, még az iraki háború által megtépázottan is. Merkellel ez élükön hatvan év kihagyás után a németek is kezdenek újra ráérezni a leplezetlen nemzeti érdekérvényesítés ízére. Kettejük jelöltje van Rompuy, akinek plusz előnye még, hogy egy olyan ország kormányfője, amelynek létezésére politikusok és politológusok 179 éve nem tudnak értelmes és elfogadható magyarázatot találni. S aki a szűzbeszédében még meg is ígéri a tagállamoknak, hogy „diszkrét” lesz. Bravó. A britek pedig - látván, hogy a Blair-projekt befuccsolt - erőszakoskodnak, hogy megkapják a második posztot. A rendszer ugyanis úgy van kitalálva, hogy a nagyon nyomulókat kárpótolja valamivel.
Innentől kezdve az alkudozás egy rossz balkáni zsibvásárra kezd hasonlítani, mert az új Bizottság felállásával minden tárcáról egyszerre lehet tárgyalni. A britek megkapják a főképviselőjüket, aztán Gordon Brown hirtelen rájön, hogy ez fasza, de kit küldjön? Miliband külügyminiszter, a Labour alig negyvenéves üdvöskéje nem vállalja, mert már arra készül, hogy Brown holttestén átgázolva legyen pártelnök a jövő évi parlamenti választások után. Szóba jöhet még a rafinált, veterán Peter Mandelson, de rá otthon van szükség, mert a szinte biztos vereség elé néző Munkáspárt lázadozik. Eleve ezért hívták haza tavaly Brüsszelből, ahol kereskedelmi főbiztosként terrorizálta a franciákat, meg a közös agrárpolitikát. Kit küldtek akkor ki helyette? Lady Ashtont, ez az! Tény, hogy csak közepesen fontos államtitkári tisztségeket és az álmos Lordok Háza vezetését tudja felmutatni, és európai tapasztalata sem sok, hiszen alig egy éve afféle pótlékként rakták Brüsszelbe Mandelson helyett. Senki nem ismeri, de külpolitikai főképviselőnek így is jó lesz. S képmutató módon még a gender balance bullshitet is el lehet vele sütni. Elsütik.
Persze elbeszélésünkben karikíroztunk és túloztunk. A folyamatos flamand-frankofón békéltetésen felnőtt van Rompuy például jelentős kötéltáncos rutint tehet hozzá a huszonhetek közös álláspontjainak kialakításához. Az eredeti indoka e tisztségek létrehozásának azonban aligha csupán ez lett volna. Erősen kérdéses, hogy milyen tekintélyt tud majd parancsolni magának a nemzetközi tárgyalásokon két olyan figura, akit a repülőtéren is alig ismernek fel a protokollosok. A kutyáktól köztudottan rettegő Merkellel Putyin otthon úgy szokott tárgyalni, hogy a borjúméretű Konit - aki állítólag Brezsnyev négylábú kedvencének leszármazottja - spontánul bevezetteti a terembe és a kancellár lábához ülteti. Kíváncsian várjuk, a haiku-költővel és Lady Ashtonnal mit művel majd.
Van Rompuy és Ashton kiválasztódása azt is kitűnően bizonyítja, mekkora sötétség Klaus és a többi euroszkeptikus - itthon a Jobbik - elcsépelt szövegelése a nemzeteket maga alá gyűrő európai szuperállamról. Európa ugyanis valójában nagyon is gyenge: alapvetően a nemzetállami törekvések legnagyobb közös nevezője. Ami tulajdonképp érthető. Lehet, az Európai Tanács elnöke és a külpol főképviselő intézménye idővel kinövi magát és valóban fontossá válik. Kérdés, a globális versenyben ezt a többiek megvárják-e.
Ja, és van Rompuy távozásával Belgiumban ismét kezd elszabadulni a káosz.
