Száguldó életformámra való tekintettel vettem egy notebookot. Láttam a zújságíróknál, amint előveszik a kis ékszeresdobozt, és egyenes adásként pötyögik a tudósítást, amíg nekem a direkt adatbevitelt a golyóstoll és a papírfecni jelentette, mert laptopból meg nagy kellett a tördelés és a fotosopping miatt – ráadásul nincs a világon olyan szoft, ami a kézírásomat felismerné, még az agyalapú konvertorral is bajok vannak néha, tehát.
És már megint ott vagyok, ahol a part szakad. A történetem ismétli önmagát, írtam már erről, beidézem:
Jól megvoltam a magam fabrikálta „posztkartezianizmusával”: adott a test, mellette a lélek, a kettő között kapcsolatot már nem a tobozmirigy, hanem a processzor jelenti, minél több magja van, annál jobb. Ki volt ez találva, beszuszakoltam McLuhan „elektronikus protézis” teorémáját, miszerint ezek a gépek tulajdonképpen testünk és érzékszerveink meghosszabbításai, így kapott a „masina” szó többletjelentést, testgép, jó szó, mégiscsak illőbb, mint az asztali számítógép, ez az életforma tényleg nem az evésről szól. Ráadásul becsempésztem a struktúrába a dinamikát is, feltételezvén, hogy a munkahelyi pécé minőségileg mégiscsak kevesebb, mint az otthoni számítógép, és a csúcsok csúcsa, az autentikus lét megalapozója: a laptop. Nem a halálról pattansz vissza, kedves Heidegger mester, hanem kinyitod a laptopod, ott a folyadékkristályos képernyő horizontnak, pont.
Eddig azt hittem, hogy ez az egész kérdés letudható azzal a megfogalmazással: „perszonalizálom” a hordozható gépemet. Személyre szabom. Jelszavak, internetes könyvjelzők, naptárak, finombeállítások, jegyzetfüzetek stb. – mindezek az én termékeim, minimál zongorafutamok, saját nóta. Én vagyok az úr, a gép csak cifra szolga. Hozzá lehet még gondolni dühös reggeleken azt a vulgárpszichologizáló tételt is, hogy minden gépnek saját lelke van (és milyen érzékenyek, fene a mimóza „ramm”-jaikba).
Hát nem. Egy laptop maga a Lét, benne vagy te Létező, a rosszul feltett kérdésre a felelet, ha. Hiába mented el a rendszert, készítesz dvd-t az alapprogramokkal, vehetsz külső memóriát több száz gigával, két hét szorongás a minimum a nagy büdös semmi közepén, amíg belakod az újat, nem lehetséges az ismétlés, adsz igazat Kierkegaardnak.
Azt mondhatják, hogy túllihegem a dolgot, a posztmodern már rég túlhaladta a kérdést.
A posztmodern viszont nem kapott ajándékba egy mechanikus karórát, fiatalabbak kedvéért: az olyan, hogy minden áldott nap fel kell húzni, mert másképp megáll. Könyörtelenül, nem segít sem ima, sem az internet.
Egy új laptop, egy mechanikus karóra, amelyet elfelejtesz felhúzni – na ez a metafizikai horror.
