2009. október 10-én délután Zürichben Törökország és a Örményország külügyminisztere az utolsó pillanatig tartó huzavona után aláírta azt a dokumentumot, amely lehetővé teszi az 1993 óta lezárt határok megnyitást és a diplomáciai kapcsolatok felvételét. A dokumentumokat a két ország parlamentjének még ratifikálni kell. Sokak szerint ez az idei év legfontosabb diplomáciai eseménye, amelyen jelen volt Hillary Clinton, Szergej Lavrov és Javier Solana is.

  Miért? És hogy jön ez Hegyi Karabahhoz? (Idézetek innen.)

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy.”

  A törökök és az örmények régóta nem szeretik egymást. Az irodalom szerelmeseinek Franz Werfel A Musza Dag negyven napja című munkát tudjuk ajánlani. A tények és számok megszállottainak pedig ezt. A lényeg, az Oszmán Birodalom keleti felén nagyon sok keresztény örmény élt. A századfordulóra egyre jobban kiéleződtek az ellentétek a keresztény polgárság és a muzulmán középosztály között. Ezeket az ellentéteket az I. világháború még jobban elmélyítette. Az ortodox oroszok ellen harcoló muzulmán törökök nem bíztak meg az örményekben. Van város (amely a fehér macskáiról híres) eleste miatt kollektív árulónak kiáltották ki őket és elkezdődött a népirtás. Deportálás, haláltáborok, halottak, éhezők és menekültek jártak kéz a kézben. 1915 és 1917 között hatszázezer embert irtottak ki. (A török források háromszázezerről, az örmény források másfél millióról szólnak.) A tragédia emléke minden örménybe beleégett. A népirtásról filmek tucatjai születtek. 

  A népirtásra emlékező dalt írt az örmény származású Charles Aznavour. 

  Örményország minden nemzetközi fórumon fellép - az örmény emigránsok támogatásával -, hogy ismerjék el genocidiumnak az 1915-17 között történteket. Ezt eddig 22 ország ismerte el, köztük Franciaország, ahol az örmény népirtás tagadása ugyanolyan bűn, mint a holokauszt tagadása. (A hasonló helyzetben lévő Izrael kezdetben elismerte ezt genocidiumnak, de most, tekintettel az izraeli-török jó viszonyra, politikai megfontolásból kerülik ezt a témát.)

„Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.”

  A népirtás után, 1920-ban Törökország egy rövid háborút vívott a a frissen megalakult ún. „Wilsoni Örményországgal”, aminek következtében Örményország összeomlott, elvesztette a sevresi békében megkapott déli területeit, északról pedig az orosz testvér ölelése fojtotta meg a független országot. A három évig tartó függetlenség végetért, a szovjet fegyverek árnyékában kikiáltatott Örmény SZSZK beolvadt a Szovjetunióba. Örményországnak tehát lényegében nem volt önálló államisága egészen 1991-ig, amikor is a Szovjetunió széthullásával, megalakult a független Örményország.

„És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.”

  Az örmény függetlenség kikiáltásával (1991) párhuzamosan kezdődött a karabahi háború (1991-93), ami miatt 1993-ban Törökország lezárta a török-örmény határt és gazdasági blokádot vezetett be Örményország ellen, támogatva a muzulmán Azerbajdzsánt.

  Megmerevedtek a katonai és a gazdasági frontvonalak Örményország körül. Egy örmény publicista egyszer így fogalmazott: „Négy országgal vagyunk határosak: Törökország ellenség, Azerbajdzsán ellenség, Irán nem ellenség, de nem is barát, Grúzia barát, de nem jó-.” Bár az örmény gazdaságot teljesen liberalizálták, a gazdasági embargó szinte megfojtja az országot. Erre a legbeszédesebb példa hogy az elmúlt tizenöt évben egymillióan hagyták el az országot, azaz a lakosság negyede máshol próbál szerencsét. (Jelenleg hárommillióan élnek Örményországban.) Közben a gazdasági erőforrások egy jó részét leköti a fegyverkezés. Örményország egyre nehezebben tud lépést tartani riválisával. Hivatalos adatok szerint 2006-ban Azerbajdzsán 600 millió dollárt költött a hadseregére, ez az örmény költségvetés 60%-a és ezt akarják most az azeriek 1-1,3 milliárd dollárra emelni. A hegyes vidék és a jól kiépített védelmi vonalak miatt egyelőre katonai egyensúly van a térségben, legalábbis egy 2005-ös elemzés szerint: „a katonai potenciálok nagyjából kiegyenlítettek: a nyilvánosságra került adatok szerint Azerbajdzsán mintegy 80 ezer, Örményország 60 ezer, Hegyi-Karabah mintegy 25 ezer embert tart fegyverben, ez utóbbiak fele „hazai örmény”. (Nyugati újságírók felemlegetik: 140 ezer lakosához képest Hegyi-Karabah a világ „legmilitarizáltabb” területi egysége.)” 

„Minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.”

  A térség gazdasági jelentősége Európa és a világ számára az, hogy az azeri és közép-ázsiai olaj és a gáz ezen a kaukázusi területen keresztül juthat el Európába. (Lásd gázvezeték projektek.) A Kaukázuson, Oroszországtól délre és Törökországtól északra három állam osztozik. A keresztény Grúzia, aki az USA és a nyugati világ szövetségese, Oroszország ellensége. A muzulmán Azerbajdzsán, akit támogat az USA, de az azeriek Moszkvával is próbálnak jóban lenni. Ők több kártyával is játszhatnak, hiszen a térségben nekik van a legtöbb nyersanyaguk. És az ugyancsak keresztény Örményország, akiknek a gazdasági elszigeteltségben és a háborús fenyegetettségben az egyedüli támaszuk Oroszország. Jereván mellett komoly orosz katonai bázis van, és a határvédelembe is besegítenek az oroszok.

  Moszkva, hasonlóan az EBESZ Minszki csoportjához, közvetíteni próbál az azeriek és az örmények között. Mindeközben, mivel érdekei úgy diktálják, Oroszország is több hangszeren játszik. A Gazprom a nyáron hatalmas földgázvásárlásról írt alá megállapodást az azeriekkel. Jerevánban barátságtalan gesztusnak tartják, hogy az oroszok ugyanazon az áron adják a gázt az örményeknek, mint az ellenséges grúzoknak. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan javulásnak indultak az amerikai-örmény kapcsolatok, USAID program indult Örményországban és az USA egy hatalmas követséget építhetett Jerevánban.

„Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.”

  Miért vállt fontossá az USA számára Örményország? Egyrészt Irán miatt. Örményország határos Iránnal, aki jelenleg az USA egyik legfőbb ellenfele a térségben, aztán fontos a Nabucco projekt miatt is. És nem utolsósorban az amerikai külpolitikai problémamegoldási modellje és hangsúlyai is sokat változtak az elmúlt fél évben. (Lásd a k-európai rakétatelepítések lemondása.) De az USA számára Jerevánba Isztambulon keresztül vezet az út. Többek között ennek jegyében is látogatott 2009 áprilisában Obama Isztambulba és a törököknél nyíltan sürgette a kapcsolatok normalizálását, mind a kurdokkal, mind az örményekkel. (Nobel-békedíj, szevasztok!). A törökök megfogadták a jó tanácsot és 2009 májusában Ahmet Davutoğlu vette át a külügyek irányítását Törökországban, akit néhány hónap után, már sokan a török Kissingernek neveznek. Így jött létre végül hosszas tárgyalások után az örmény-török kiegyezés.

  Hogy mennyire fontos volt ez az amerikaiknak, az azt is jelzi, hogy amikor az utolsó utáni pillanatban az örmények bejelentették, hogy mégse írnak alá, mert a törökök egy nyilatkozatot akarnak felolvasni (az 1915-17-es örmény népirtással kapcsolatban), Hillary Clinton kétségbeesve közvetített a felek között. Ennek köszönhetően végül a törökök eltekintettek a nyilatkozat felolvasásától. Mindeközben mindkét ország nacionalistái és az adott kormányok ellenzékei mindenhol tüntetéseket tartottak és tartanak. És persze Azerbajdzsánnak sem különösebben tetszik, hogy ellensége és egyik fontos szövetségese kezet fogtak. De erről majd a következő részben lesz szó. Persze akárki akármit mond, minden a focival kezdődött. A meccs visszavágója ma (2009. október 14-én) Busrában, amit mindkét ország államfője megtekint.