Sok furcsa dolog történt az SZDSZ háza táján az elmúlt napokban, de a legtöbb magyarázható pusztán hatalmi harcokkal, egy sebzett párt talán végső vergődésével. De a legfurcsább mind közül, hogy a két acsarkodó ellenfél, Kóka János frakcióvezető és Retkes Attila pártelnök is elkezdte a „nemzet” szót használni. Kóka szdsz-radikal szempontból „vállalhatóbban”, a remekbe szabott szlovák nyelvtörvény kapcsán szólalt meg , Retkes viszont a „nemzetiesítést” a pártprogram részeként vázolta fel.

 Előtérbe került az a Szent-Iványi István is, aki a párton belül a határon túli magyar közösségek ügyének szinte egyetlen aktív képviselője volt az utóbbi időben. Erős kérdés persze, hogy valóban nemzeti liberális párttá tehető-e az SZDSZ, sőt, hogy Retkes meddig lesz pártelnök, de a jelenség akkor is figyelmet érdemel. Méghozzá azért, mert egy olyan párt két vezetője indulgatott el egy irányba, legalábbis retorikai szinten, amely a magyar értelmiséget kettészakító „nemzeti” – „nem-nemzeti” (aki akarja, hívhatja népi-urbánusnak is) Grand Canyon mélységű törésvonal egyik legszélsőbb pontját foglalta el, pontosan a MIÉP-el és a Jobbikkal szemben.

***

 A tragikus történet, amelyre érdemes hosszabban is kitérni, mert annyi évet mérgezett meg a magyar közéletben, még a rendszerváltozás előtt kezdődött. Eleinte nem tűnt túl drámainak. A nyolcvanas években, hogy az értelmiségi holdudvarok emblematikus alakjait említsük, Konrád György és Eörsi István vállalható viszonyban volt Csoóri Sándorral és Csurka Istvánnal. Az urbánus oldalhoz köthető Beszélő tájékoztatást adott Duray Miklós és Tőkés László meghurcolásáról, rajta keresztül a magyar értelmiség végre átfogó képet kaphatott a román elnyomás méreteiről, vagy a csángók sorsáról.

 A Beszélőben ugyanakkor jól kirajzolódtak az urbánus és népi ellenzék közötti különbségek is. Az urbánus hagyományhoz kötődő értelmiség már ekkor határozottan antinacionalista vonalat képviselt, és ebben a hatalomhoz állt közel, nem a népi írókhoz. Ahogy gyengült az MSZMP szorítása, úgy lett egyre feltűnőbb ez a törés, hogy aztán az MDF és SZDSZ közötti ideológiai háborúban csúcsosodjon ki. Csurka és Eörsi két egymástól fényévnyi távolságra lévő pólussá vált, az egyik oldal a másik számára kis túlzással szimplán „hazaáruló”, vagy „magyarkodó”, esetleg antiszemita lett. Nemzedékek ebben a szellemi háborúban nőttek fel, és tanulták meg nagyon nem szeretni az SZDSZ-t vagy éppen az MDF-et, majd a Fideszt. Jobboldali szemszögből így nézett ki az egyenlet: valamire lehet, korrekt és európai emlékezni, valamire pedig nem. Annak ellenére, hogy a magyar zsidósággal szemben elkövetett 1944-es deportálás és tömeggyilkosság, vagy az ország 1920-as és 1947-es szétszabdalása (és a hozzá kapcsolódó méretében kisebb, de létező deportálások és tömeggyilkosságok) ugyanúgy magyar, és egymással sok mindenben összefüggő tragédiák. Az előbbit az elmúlt húsz évben „politikailag korrekt” volt artikulálni, az utóbbit nem. A Trianonra, Párizsra és következményeikre emlékezőkre ráhúzták a nemzeti bohócsipkát.

 Nem kétlem, sok liberális értelmiségi őszintén azt hitte, hogy tényleg lejárt a nemzetek kora, vagy azt, hogy ha mindent lenyelünk, és mindent elfelejtünk, akkor majd szeretni fognak minket a Kárpát-medencében, de ez a végeredményen nem változtat. Különösen élessé tette a jobboldali sérelmet, hogy a balliberális oldal 1990 óta szinte végig erősebb véleményformáló hatalommal bírt, és döbbenetes erővel képviselte a legdurvább csúsztatásokat is, a 23 millió román munkavállaló eljövetelétől kezdve a kettős állampolgárság megadása miatt éhen-haló nyugdíjasokig. Sértettségében a jobboldali értelmiség „cserébe” sokszor elmulasztotta felemelni a hangját a szélsőjobbon egyre erősödő radikális és végtelenül ostoba antiszemitizmussal és antikapitalizmussal, sőt maga is erőteljesen radikalizálódott.

***

 A SZDSZ jelenlegi bimbózó fordulata azt jelezheti, hogy rájöttek, a balliberális dogma a „nemzeti kérdésben” történelmi tévedés volt. Ezt Spiró György mondja, nem én: „a ballib elmélet a nemzetállam bukásáról nagyon súlyos tévtan”.

 A nemzetállam, akármiről is álmodozott az SZDSZ, köszöni szépen és jól van, mindenhol elfogadottá vált, hogy nem a múlt maradványa, hanem a XXI. század alapvető rendező tényezője. Spiró egyébként néhány hete a TV 2-ben a leesett állú Bárdos András előtt egy másik balliberális dogmát is ledöntött, amikor kimondta, hogy az alapvető probléma nem a magyar nacionalizmus a térségben, hanem az utódállamok magyargyűlölete, az összeállásra kész Kisantant.

 Az SZDSZ (volt) értelmiségi holdudvara persze döbbenten és ellenségesen figyeli a folyamatokat, Retkes Attilát már kiátkozták, de az megkérdőjelezhetetlen, hogy az általuk képviselt szélsőségesen liberális ideológia Magyarországon és globális szinten is totális vereséget szenvedett.

 Mint ahogy az első sorokban írtam, rengeteg a kérdés. Mégis megnyílt egy történelmi lehetőség. Az az SZDSZ, amely a piros-fehér-zöld minden előfordulására szívrohamot kapott, vállalhatatlan volt a magyar jobboldal számára, vállalhatatlanabb a kérdésben ellenséges, de kevésbé ideologikus MSZP-nél is. A párt felelőssége iszonyú abban, hogy ide jutott a magyar közélet. De ha születik egy új SZDSZ, egy olyan SZDSZ, ami végre érzékennyé válik a nemzet legnagyobb problémájára, arra, hogy egyharmadát naponta pofozzák fel szimbolikusan és gyakorlatilag is a szomszédos országokban, akkor születhet egy új magyar liberalizmus. Egy olyan magyar nemzeti liberalizmus, ami már nem feltétlenül gyűlölendő ellenpólus a magyar jobboldal számára. Ha pedig véget ér a szellemi polgárháború a rendszerváltó pártok között, a kommunista diktatúra utódpártjának még jobban csökken az esélye, hogy belátható időn belül visszatérjen a hatalomba.