Írországban 2009 októberében újabb népszavazást tarthatnak a Lisszaboni Szerződésről - állapodott meg az Európai Tanács és az ír kormány. Miután az írek tavaly júniusban leszavazták a dokumentumot, az Európai Unió alkudozásra kényszerült, melynek eredményeképp az írek bizonyos garanciákat kaptak katonai semlegességük sérthetetlenségéről, családpolitikájukat, valamint az adórendszert érintő szuverenitásukról. Tegyük félre a pro és kontra érveket a Lisszaboni Szerződés szövegével kapcsolatban, tegyünk úgy, mintha az EU valamiféle demokratikus közösség volna, és vizsgáljuk meg a Lisszaboni Szerződés körüli felhajtást az uniós állampolgárok szemszögéből!
Aczél Endre Európa-abszurd című, a tavalyi népszavazás után született dühöngése sűrítve tartalmazza azt az arroganciát, amit az Unió vezető szervei mutatnak a Lisszaboni Szerződés ratifikálásával kapcsolatban. Brüsszel alapvető célja az volt, hogy minden tagállamban a törvényhozás szentesítse a dokumentumot. Írország kivételével ez sikerült is, ott azonban az igenek melletti kampány ellenére is nemmel szavazott az állampolgárok kis többsége.
Aczél Endre - ismerős módon - számmágiával próbálkozott. Nem is népakarat volt ez, hanem csak a szavazóképes ír állampolgárok felének a „populisták” által meghülyített fele döntött így - írta. Aczél Endre nem érti a demokráciát, de ezen nem lepődhetünk meg.
Annál furcsább volt az EU-csúcsszervek reakciója. Váratlan pofont kaptak az írektől, mégsem tértek észre: továbbra sem gondolták, hogy valamiféle támogatottságot, legitimációt kellene szerezni a szerződésnek; helyette úgy döntöttek, hogy addig szavaztatják az íreket, amíg azok igent nem mondanak. Ha tizedjére, hát tizedjére.
Hogy biztosra menjenek, Írország kapott néhány garanciát, ám Brüsszel sietve biztosította a többi tagállam kormányait arról, hogy a ratifikáció továbbra is érvényes, sem engedményekre, sem népszavazásokra nincs szükség.
Októberben pedig jön a második kör, még nagyobb kampánnyal, még több, Dublinba átdobott Lisszabon-párti politikai celebbel, és várhatóan egy „igen” végeredménnyel. Mégis motoszkál a fejemben néhány kérdés. Nem kellett volna eleve minden tagállamban népszavazásra bocsájtani egy ilyen súlyú ügyet? Nincs szüksége valós legitimációra ennek a sokat vitatott szerződésnek? Fair dolog figyelmen kívül hagyni az ír választók döntését, és egyszerű malőrnek tekinteni uniós állampolgárok véleményét? Csökkentheti-e az Unió demokrácia deficitjét egy ilyen módon életbe léptetett alapszerződés? Aligha...
Továbbra is szerveznek majd összeurópai rajzpályázatokat, ifjúsági programokat arról, hogy hogyan hozható közelebb az EU az állampolgárokhoz, miközben huszonhat nemzet véleményére nem voltak kíváncsiak. Svédasztalos konferenciákon csodálkozhatnak majd azon, hogy olyan megdöbbentően alacsony volt a részvétel az EP-választásokon. Részemről viszont - bár nem kérdeztek meg - nemet mondok a Lisszaboni Szerződésre. Már csak a bevezetésének módja miatt is.