Ezredik születésnapját ünnepli Zala vármegye (Comitatus Zaladiensis). A jeles eseményről szégyenszemre lemaradtunk volna, ha a kitűnő Gyenesdiási Híradóban nem futok bele a Zala Millenniumi Nap programjába. Zalavár-Várszigeten ma, június 14-én déltől éjfélig tart az ünneplés. Lesz lovasíjász bemutató, néptánc, népzene, 17 órától pedig Erdő Péter prímás misézik.

  S mi mással ünnepelhetne méltóbban Kolon népe, mint az első zalai revizionista művel? Nagy-Zala minden szíve egyszerre dobban 18.40-től, Szálinger mester Zalai Passiójának ősbemutatóján. Álljon itt a mű tizedik éneke, mely az elcsatolt területekért vívott ütközetet megelőző istentiszteletnek állít emléket:

Tizedik ének,
melyben a zalai költő leírja az ütközet előtti kolonéz istentiszteletet,
majd azt, hogyan lett az áhítat szörnyű öldökléssé egyetlen pillanat alatt

Páhok temploma híres freskóktól csuda ékes.
Ez Kolon István érdeme, zengte a templomi kórus,
tudván, hogy nagyapám sváb őse lehelte a falra
minden színét. Ünnepi istentiszteletet száz
jó kolonéz pap tartott Páhokon, és a seregből
minden férfi az oltárhoz járult, a segítség
szentségét hogy az isteni kéztől kapja, ne pusztán
fegyverek által. Az első sorban jó nagyapám ült.
Jobbján bajszos Tóni vitéz, aki gyermeki arcát
majdani nagy haditetteihez mérvén diszitette
férfiuhoz méltó és nem mindennapi ékkel.
Balján ült két hű kolonéze, a marcona Nimród
ostort morzsolgatva a jó kalapácsnyi tenyérrel,
és a poéta Kökörcsin, akit hogy tábori költő
is legyen, engede műértő nagyapám maga mellé.
Ámde a templomtérnek a legnemesebbje az Isten
volt. Ki a véres harcba igyekvő hősöket egytől
egyig az isteni búcsúban fürdette, ahogy rég
Szent Jánoska lubickolt gyermeki fejjel a tisztán
örvénylő Zala vízében, ‘hogy a monda regéli.
Őrségből küldöttség jött a misére. A szétszórt
székely fajzat legnyugatibb fiait ma Kökörcsin
üdvözlette a Kézdi, az én Bakonyom cimü verssel.
Orgona szólt és könnyek gyűltek a szembe a lírát
hallva, a vékonytestü poéta a tapsra a pennát
újra az ívpapirosra vetette s a szörnyü sereglet
tiszteletére megírta a Csak Zala szép cimü ópuszt.
Művelt szerkesztők a revízionista lapoktól
úgy rohamozták meg, mint éhes, szürke egérnép
búzaigérettel teli zsákokat este a pékség
udvara sarkán. Majd a misét a papok hada híven
folytatta. S fölcsendült végre a harci zsolozsma.
Háboru lesz itt, látta az Isten a mennyezetéről
házának. S nagy kedve a bősz dalban biza úgy telt,
hogy fényárral kente be lakhelye nappaliját. Sőt,
vékonytestü Kökörcsin Jézust vélte a zajban
hallani! Minden súlyos fegyver, amit berakodtak az oltár
által megszentelt helyiségbe, nemes szinezüst lett.
Majd elmúlt a varázs. A toronyból férfiuhangon
harci üvöltés hangzott. Ez nem az Úr – a Kökörcsin
így szólt, míg a harang megzendült. Ostora végén
nagy kavicsokkal a marcona Nimród kelt föl először,
és sietett ki a templom elé, hogy a zajnak okára
megfelelően, eréllyel rákérdezzen. A lépcsőn
szertetekintvén látta, a szentandrási magaslat
megtelt bamba üvegfúvókkal. S ott vicsorogtak.
Mint a Bakonyban a vasfűrészektől a juharfák,
hívő, marcona Nimród úgy dőlt el, szeliden. Tűz
által felhevitett üveg érte a hősi fejet. Tűz
lobbant rajta, serényen elégetvén a husát. Tűz
húnyt ki szemében a templom márványlépcseje mellett,
ott, hol gránit kegyhelye áll majd, mit kikerülni
jámbor népeknek lehetetlen, s új kapu kell, hogy
Alsópáhok mégse maradjon szentmise nélkül.
Egy perc kellett, s Tóni vitézünk, Vazsmegye gyöngye
szent riadót fújt. Ott álltak hadirendben a később
hősnek számító kolonézek. Nyalka Kökörcsin
ihlettől elaléltan a pennát fogta marokra,
és hat-nyolc verset belevésett majdani súlyos
könyvekbe. S míg szörnyü tüzes búrákkal a légben
hetyke szekercések hadakoztak, jó nagyapámnak
fontos dolga akadt a lovaknál. Huncut a sors, hogy
őt, ki a harci vezérek krémje, a nagy viadalban
ostoba munka köti! S hogy a bajban társai mellett
álljon, mély levegőt vett, és őszinte imáját
elmondván hosszan csutakolta lovát. A reménynek
kis madarát deli vállán érezvén, hisz’ jószivü Isten
termett szent Zala tájain, és nagyapám biza tudta,
egy ima többet mond száz dolgos béres erőtől
izzó karjánál. Ám nem volt rá magyarázat,
mért kelt furmányos láng hirtelen addigi józan
szívében. Mert megsimitotta a fürge Kossuthnak
arcképét, és újra erőt kapván igy elindult.
Húsz esztendeje senki se tudja okát, nagyapám hogy
mért ment vissza a harcba a pajzs nélkül, csak a halvány
isteni jelre hagyatva. Üvegfúvók parazsának
éjjeli büngübogárként elsuhanó ezerétől
mit se zavartatván úgy lépdelt át az süvölgő
téren, mintha a tenger száraz belseje tárult
volna fel olcsó bőrcsizmáját nem bevizezvén.
Így ment, s egy fa alatt iratokkal lelte Kökörcsint,
ájultan. Lehajolt és vállra emelte a költőt,
kit dinamit sújtott, de az élet benneszorult még.
Majd eszmélt nagyapám. Hogy’ a francba került ide? Vállán
nyalka poéta piheg, s ő éppen a frontvonal élén
táncol, a bajnak kelletlen közepén, s a lovaknak
nincs aki abrakot adjon. Vette a bátorságot,
s futván tette meg útját egy fahidig. Hol a füstben
szózatot intézett a vezér, ősz, jó Kolon István.

  20 órától Keresztes Ildikó ad koncertet, 21.30-tól Berecz András mesél, 22 órától a Ghymes ad kétórás koncertet, s éjfélkor a Hanti Manszkijból érkezett csoport tűz-szertatása zárja a napot.

  A Reakció kolonéz frakciójának nevében mindenkinek melegen ajánljuk az ezredik születésnapot. Ezzel a kirakóval pedig emlékezhetünk és emlékeztethetünk: nem feledjük elveszprémiesített véreinket, a tüzes Badacsonyt, a nemes Füredet, a szent Tihanyt! Lesz, lesz, lesz...