Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltás óta eltelt két évtized egyik legszínesebb figurája. Bár világnézetét úgy váltogatja, mint divatdrukker kedvenc focicsapatát, igaz, legalább nem pillanatnyi érdeke, hanem meggyőződése és lelkiismerete szerint. Az utóbbi időkben éppenséggel baloldali szocialistaként definiálta önmagát, de volt már korábban konzervatív-liberális is, meg minden egyéb, épp csak akasztott ember nem. Emellett azonban azt azért nem lehet elvitatni, hogy műveltség tekintetében még mindig fényévekkel a közélet nagy magyar ugara előtt jár.

 Így volt ez már 1989-ben is, amikor a Beszélő c. szamizdatban közölte „Búcsú a baloldaltól” c., méltán neves – vagy méltatlanul elfeledett? – esszéjét. „A modern magyar értelmiség képzeletében (…) a jobboldal a butasággal szinoním, a durva, böllérbicskás, sárkányos-törzsökös, etelözi, jutasi, árpádsávos, csodaszarvasos, Kárpát-Duna-Nagyhazás, vezérgyepűs idiotizmussal, a gyülevész népség finomtalan vérszomjával, az „alázatosan jelentem” éthoszával, a fölhízlalt csendőregyén torokhangjával, a csőcselék vágyával, hogy végre kirámolhassa a sifonért.”

 Ez a leírás húsz év távlatából is találó lehet bizonyos, magukat radikális-jobboldalinak nevező körökre nézve, pedig hol volt még a cikk megírásának pillanatában a magyar hon egéről Morvai Krisztina, Budaházy György, Toroczkai László és a többi önjelölt nemzetmentő-nemzetvezető fénylő csillaga?

 Hazánkban két tendenciózus kísérlet történt arra a jobboldal részéről, hogy a magyar konzervatív hagyomány újragondolásával és aktualizálásával elhesegesse a TGM által már ’89-ben vázolt, részben tapasztlatokon nyugvó előítéleteket, s bebizonyítsa, hogy a parlagiasság és a provincializmus nem szinoním fogalompár a konzervatívizmussal, illetve a jobboldalisággal. Az első kísérlet nem a Pozsgay Imrétől Csurka Istvánig tartó lakitelki gondolattól foggant, nem az eleinte kicsit szocialista, kicsit népforntos és nagyon piros-fehér-zöld rendszerváltó MDF-től, hanem a Fidesz- Magyar Polgári Párttól. Ez volt tehát az első kísérlet, amely később az 1998-2002 közötti polgári kormányzás során csúcsosodott ki. A második kísérlet sokkal szerényebbnek bizonyult, sőt mi több, megmaradt puszta szóvirágnál, amikor a Magyar Demokrata Fórum a Fidesz néppárttá alakulását tévesen baloldali vargabetűnek tudta be, és magát mint az igazi konzervatív erőt határozta meg.

 Magyarországon mára mindössze egy ténylegesen konzervatív - tehát a hagyományok tiszteletén, a jogállamiság védelmén, az egyén (a polgár) és a közösség (a nemzet) érdekeinek összehangolásán, s végül, de nem utolsó sorban a szabadversenyes kapitalizmus, a piacgazdaság elfogadásán alapuló – politikai attitűd van jelen. Ez azonban, fájdalom, nem kizárólagos a jobboldalon.

 Ugyanis a balliberális oldal által kormányzati pozícióban eltékozolt évekkel egyenes arányosságban nő azoknak a magukat jobboldalinak nevezők száma, akik olyan ideológialaig zavaros, mutáns politikai képződményekkel szimpatizálnak, amelyek amelyekre TGM fent közölt megállapításai beteljesült próféciaként bizonyulnak igaznak.

 Hazánkban vannak olyan jobboldali gondolatok is, amelyek a liberális demokrácia helyett a Szent Korona tan minimum 1945-től megmosolyogtató, és legalább 1848-tól korszerűtlen történelmi meséjére alapoznák Magyarország államformáját. E kultúrkör követői az állampolgári jogok védelmét akkor tartják fontosnak, ha őket vegzálják a rendőrök – de ha ők dobálják kővel egy bejelentett, békés felvonulás résztvevőit, már kevésbé. Kacagásra ingerlő következetlenséggel tudják egyszerre bírálni az Egyesült Államokat és az azzal oroszbarát külpolitikája miatt nyilvánvalóan konfrontálódó magyar baloldalt. Valódi rendszerváltást követelnek 20 esztendővel azután, hogy a pártállam monolit struktúrája lebontásra került, és kiépült a nyugati mintájú liberális demokrácia intézményrendszere.  Úgy vélik, hogy népnemzeti hőzöngésük révén a világgazdaság megáll Hegyeshalomnál és Nagylaknál – sőt, Fiuménál és Brassónál – és sziklaszilárd meggyőződésük, hogy az egész világot valami nagy zsidó összeesküvés mozgatja a Washington-Tel-Aviv tengelyen keresztül. Gazdaságpolitikájuk a kapitalizmus elvetése, egyfajta szocializmus Marx nélkül. Gondolatvilágában, szimbolikájában, retorikájában valóban azonosítható ez a radikális gondolatalmaz a „sárkányos-törzsökös, etelközi, jutasi, árpádsávos, csodaszarvasos, Kárpát-Duna-Nagyhazás, vezérgyepűs idiotizmussal”.

 Csak éppen a jobboldallal nem. Mert a radikális jobboldal legnagyobb hazugsága éppen az, hogy jobboldali lenne. Hogyan lehetne valaki jobboldali anélkül, hogy elfogadná a piacgazdaságot, az európai uniós integrációt, a zsidó-keresztény kultúrán alapuló euroatlanti civilizáció alapvető értékeit? A magát „radikális jobboldalnak” nevező szubkultúra valójában egy ideológialaig nem körülhatárolható, zavaros és sötét gondolatokat megfogalmazó, a magyar történelem legrémesebb korszakainak szimbólumrendszerét felhasználó, velejéig anitszemita, demagóg és populista társaság, akik a párbajképesség elemi követelményeinek sem felelnek meg. Mégsem nézhet rájuk a polgári jobboldal olyan elnéző félmosollyal, mint gondos apuka a hülyegyerekére. Nem teheti, mert a baloldali média minden ferdítése és tudatos hazugsága dacára semmi közük sincs egymáshoz – hacsak a polgári oldal nem fogadja el sajátjának „az ellenségem ellensége a barátom” féle bolsevik mentalitást.

 A két világháború között úriember nyilasokkal nem fogott kezet. Ez a hozzáállás példaértékű kell legyen minden valóban konzervatív, jobboldali ember számára a magukat radikális jobboldalinak nevező túlkoros óvodásokkal szemben is. Máskülönben nem csak a radikális honmentő-gittegyletekre, de a teljes jobboldalra igazzá válhatnak a „Búcsú a baloldaltól” c. tanulmány fent idézett sorai.