A magyar konzervativizmus ostromlott várként tekint magára – mondta előadásában Ablonczy Balázs történész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán, Piliscsabán a Prohászka Műhely Szakkollégium által rendezett konferencián. (A képen Arisztotelész virít, a következő Szent István, a harmadik pedig Aquinói Szent Tamás - a campus szobrai.)

 Novák Attila sajnos nem tudott eljönni, pedig nagyot vitatkoztunk vele a Konzervatóriumon Prohászka Ottokárról. Miután ugyanis a Konzervatórium kitette a konferencia ajánlóját, mindenki – és ebben legkevésbé Novákot kárhoztatom - nekiesett annak, amit nem csak volt pázmányosként vettem zokon. Most miért kell nekünk, konzervatívoknak tökön szúrni magunkat? Az egy dolog, nekem személy szerint Prohászka belefér – elsősorban mint püspök -, mégha egyes nem épp zsidóbarát nézeteivel nem is értek egyet. De mi a frászért kell kicikizni valakiket, akik függetlenül Prohászkáról alkotott véleményünkről, nem tehetnek róla, hogy sok évvel korábban róla nevezték el a szakkoleszt, aminek a diákjaiként épp rendezik a konferenciát? Aztán miért kell nekiesni a rendezvénynek azért, mert napközben van és Piliscsabán? Ok, munkaidő. 26 kilométer a fővárostól (aminek észak-dél „kiterjedése„” 25, kelet-nyugat hossza pedig 29 kilométer), de könyörgöm, ott van az egyetem. És este kijönnétek? Örülnék, ha nem csupán a Konzíliumokat tudnánk a sajátunkénak.  

 Egedy Gergely az angolszász konzervativizmushoz való vonzódása ellenére leszögezte: nem azt kell másolnunk, hanem „magyar kérdésekre magyar válaszokat” kell adnunk, meg kell teremtenünk a magyar konzervativizmust és annak hagyományát. Rámutatott: ehhez sokkal inkább minta lehet a német-olasz kereszénydemokrácia. Nincs egyetemes minta, hiába van Burke nyomán angol karaktere a konzervativizmusnak. Mint mondta, az angoloknál az individuum a lényeg és a szociális dimenzió háttérbe szorul, a kontinensen pedig épp fordítva van. Szerinte a konzervativizmus szükségképpen nemzeti a konkrétra és a lokálisra irányított figyelme, az elvonatkoztatással, az általánosítással szembeni idegenkedése miatt. Kiemelte Nisbet mondását, hogy a konzik számára a történelem nagyon fontos, mivel az a „tapasztalatok összessége”. Megjegyezte, Donoso Cortez spanyol ultramontán reakciós szerint vannak olyan helyzetek, amikor az egyetlen konzervatív megoldás a forradalom (ehhez hasonlót mond egyébként Roger Scruton a Heti Válasz számára adott interjújában).

 Ablonczy Balázs a magyar konzervatív folyóirat-kultúráról beszélt, én mégsem ezt emelném ki, hanem azt, hogy ő  - egyébként velem együtt – szkeptikus a végül „békési prófáciának” elnevezett jóslatokkal szemben, miszerint a friss konzervatív blogok idővel majd politikailag is artikulálódnak (de hülyén fejeztem most ezt ki). Tegyem hozzá, örülnék ha Békés Mártonnak igaza lenne az ifjúkonzervatív készülődéssel és az életmódbeli jobboldali fordulattal kapcsolatban. Pontosabban, igaza van, csak épp túlértékeli azt. De majd meglátjuk Ez a téma leginkább a Balavány-Reakció-Konzervatórium pengeváltás és az „egy a zászló egy a tábor” politikája  kapcsán merült fel. Mint Ablonczy mondta, a blogolás, a könyv- és cikkírás nem politikai cselekvés, és maximum egy bizonyos értelmiségi közegben van hatása. Továbbá figyelmeztetett, hogy ne becsüljük túl a saját fontosságunkat. Ugyanakkor azt ő sem tagadta, hogy „valami elindult”. A sokszínűséget fontosabbnak tartotta az összezárásnál, de rámutatott a jobboldali tömegmédia megteremtésének veszélyeire is. Mint mondta, vannak, akik már szeretnének látni konzervatív bulvárt is, hogy a saját eszközeivel küzdjünk a baloldal ellen, holott ez olyan volna, mint „a katolikus pornó: senki sem látta még, de mindenki kíváncsi rá”.

  Mindezzel kapcsolatban utalnék a konferencia végére kialakult vitára, amikor a Reakció és a Konzervatórium főszerkesztőivel, Balogh Ákos Gergellyel és Panyi Szabolccsal latolgattuk a párttá alakulás lehetőségét, és úgy tűnt, ugyan vannak, akikben munkálnak ilyen ambíciók, de a többség mégsem így képzeli el pályáját. Ellenben szívesen tetszelegnének valamiféle, az éppen kormányzó jobboldali erőt számonkérő „független értemiségi” szerepben, akik a „kint is vagyok, bent is vagyok” Jászi Oszkár-i, tipikusan SZDSZ-es dilemmájával néznek szembe kibicként, viselt felelősség nélkül.

 Minderre leginkább Schlett István mutatott rá hozzászólásaiban és előadásában is – és most már eltértem az olyan lényegtelen dolgoktól, mint az előadások sorrendje –, aki a „politika méltósága” mellett állt ki, és a Dessewffy-családtól kezdve Asbóth Jánoson, Tisza Istvánon, és a szerinte mai nyugati értelemben vett kereszténydemokrata Szekfű Gyulán át vázolta fel a magyar konzervatív hagyományt. Mint megjegyezte ugyanakkor, annak, aki pártot szervez, a feladata nem a hagyomány értelmezése, hanem a programalkotás. Ennek pedig része az ellenségkép megalkotása is.   

 Hozzátette: volt egyszer egy, a progresszió hagyományáról szóló konferencián, ahol ebbe a kategóriába már beletuszkolták Széchenyit és Tiszát, valamint a nemrég még hivatalosan Horthy-fasiszta Bethlent is – ennek kapcsán óvott a magyar konzervatív hagyomány ehhez hasonló „végtelenre tágításától”. Kiemelte, hogy konzervatívnak lenni nem csupán egy lelkialkat, attitűd, hanem filozófiai beállítódás is.  

 G. Fodor Gábor megismételte az MSZP-kongresszus után, múlt csütörtökön (március 26.) a Magyar Nemzetben írt publicisztikáját a „reformpárti ideológiai kontinuumnak” az evilági paradicsomot jósoló történelemfilozófiát a politika fölé helyező elképzeléseiről, amivel próbálják magyarázni azt, hogy a demokrácia és a haladás védelmében nem engedik a hatalomhoz az ellenzéket (sajnos az MN egy hétnél is nagyobb késéssel pakolja föl a nyomtatott verzió cikkeit a netes archívumba 2002 óta, imigyen széllel szemben pisilve, úgyhogy még nem tudom belinkelni. De valahol itt kellene majd lennie). GFG egyébként Nagy Lajos nyomán „snájdig tigrisként” határozta meg magát, mivel nem vérengezhet. Ezen azt kellet érteni, hogy a tisztelt dékáni hivatalnak a rendezés engedélyéhez kötött feltételének megfelelve nem lehetett politikáról (ezalatt nyilván aktuálpolitikát értettek) beszélni, ami egy, az ezen közéletileg intenzív napokban rendezett, a  konzervativizmusról szóló konferencián azért elég furcsa kitétel – ahogy Horkay-Hörcher Ferenc, a PPKE-BTK Esztétika Tanszékének vezetője, a Heti Válasz főmunkatársa mondta, ez olyan, mintha a szerelemről beszélvén nem ejthetnénk szót a szexről.

 Egy pillanatra még visszatérve GFG-hez, ő kifejezetten kárhoztatta azt a szerinte már-már ideologikus szemléletet, amely szerinte egyes (ifjú)konzervatív gondolkodóknál megjelenik, miszerint az állampártiak szükségszerűen piacellenesek és szocialisták. Szerinte ez a marxizmus-kapitalizmus, állam-piac dichotómia tipikusan progresszivista közelítés, és a konzervatívoknak állampártiaknak kell lenniük olyan értelemben, hogy erős állam nélkül nem lehet kormányozni (most ne menjünk bele az erős állam – elhízott állam megkülönböztetésbe, minthogy ő sem tette ezt meg).

  HHF a magyar konzervativizmus árnyoldalait vázolta fel, ezek pedig a radikalizmus-nacionalizmus, ami mindenképp valami gyanús balos modernista dolog a konzik számára, mégha a Kádár-rendszer alatti elnyomás miatt érthető és logikus is a felszínre törése; a plebejus populizmus, ami egyszerű válaszokat igyekszik adni bonyolult kérdésekre; és a szalonkonzervativizmus, amikor stílussá, modorrá, gesztusokká és szlogenekké degradáljuk a konzervativizmust, imígyen „politikai giccsé” minősítve azt.

 Végül HHF ajánlott egy tesztet arra nézve, miként tudjuk megállapítani, hogy magát konzervatívnak nevező friss ismerősünk tényleg az-e. 1. Az illető legyen következetes antikommunista (habár HHF hansúlyozta, mivel a kommunizmus nem valósult meg, még nem látott igazi kommunistát); 2. ne legyen kirekesztő a gondolkodásmódja, azaz ne legyen antiszemita és keresztényellenes; 3. ne legyen doktríner, ne előre kész receptet akarjon megvalósítani, hanem legyen realista – ami azonban nem jelent értékmentességet (hú, ezt a gyakorlatban hogyan mérjük le?); 4. tápláljon csipetnyi szkepszist az állammal szemben; 5. ismerje a saját politikai hagyományát, mert a lokális cselekvés és lokális válaszok nem jelentik azt, hogy nem kell ismernie a globális konzervatív hagyományt (vagy hagyományokat); 6. és legyen humorérzéke. (Hahó, Lovas és Balavány!)
 
 Ja, és köszönjük egyik kedvenc tanárunk, a francia forradalmat a szívünknek oly kedves vendéista szemszögből tanító Botos „Most már leülök és nem szólok többé” Máté újabb és újabb, igencsak tartalmas és élvezetes hozzászólását, amelyek összesítve tulajdonképpen vehetőek egy plusz előadásnak is. A konferenciát záró kerekasztal-beszélgetésen egyébként az egyik favorit téma az ökoplitika konzervatív lenyúlása volt, ahol Botos megjegyezte: tragédia, hogy próbálunk fölzárkózni fogyasztásban a rendszerváltás óta ahhoz a nyugathoz, amely egyébként keményen túlfogyaszt, és épp vissza kéne fognia magát e téren, ami az egyéni jogok egy részének korlátozásával is járhat (például légkondik kiszereltetése). Főleg, hogy India és Kína is szeretne úgy fogyasztani, ahogy a nyugat, és ezt már végképp nem bírná el a bolygó.

 A résztvevők túlnyomó többsége kifejezte elégedetlenségét aziránt, hogy az ökohantát kisajátították a ballib csoportosulások, és úgy vélekedtek, az értékmegőrzés tipikusan konzervatív dolog, ergo teljesen belepasszolna az ökopolitika a konzervatív tematikába. Szóba került a püspöki kar témában íródott körlevele is (amely a ökológia kérdést elsősorban erkölcsi problémának fogja föl).

 Sajnos Botos Máté azt nem árulta el, milyen néven kommentel, és a hajtókáján kitűzött vendéista jelvényt is csak a franciáktól tud hozni. Kár. Pedig imigyen hozzásegíthetne minket, hogy - HHF szavaival élve (így érezte magát, amikor meghívták a konferenciára) - a világosra kilépett, korábban „a sötétben bújkáló ellenforradalmi összeesküvés” legyünk.