„Time is a train / Makes the future the past / Leaves you standing on the station / Your face pressed up against the glass” (U2 - Zoo Station, 1991)

„Ha nem ez lesz a legjobb lemezünk, akkor irrelevánsak vagyunk” - mondta Bono a napokban megjelent No Line On The Horizon című U2-lemezről. A végén megválaszoljuk az öreg napszemüveg-fetisiszta feltételes kijelentését, ami után a fakultatív Bono-bashing is beindulhat, bár érdemes elolvasni a közbeeső sorokat.

 A U2 azon kevés rockzenekar egyike, amelynek történetéről, hatásáról, ellenhatásáról, különböző korszakairól esszéket lehetne írni. Ez a tény egy ideig a fontosság és a relevancia jele, egy ponton túl azonban a legendává válás és a megkövült intézményesülés olyan fokát jelenti, ahonnan nehéz visszajönni a földre.

 Pedig a U2 egykor onnan indult el: a hetvenes évek végén, az észak-dublini kispolgári negyed egyik gimnáziumában állt össze néhány gyerek, hogy megváltsák magukat az őket körülvevő szürkeségből, majd megváltsák a belépőjegyet a világhírnévbe. Élükön az édesanyját kiskamaszként elvesztő, és emiatti zavarodottságát hiperaktivitásba és szereplési kényszerbe fojtó Paul Hewsonnal, akit a barátai jó hangja miatt elneveznek Bono Voxnak. A sokat vitatott énekes és soha nem vitatott tehetségű zenésztársai: The Edge, Adam Clayton és Larry Mullen a U2 fennállásának első húsz évében olyan hosszú és tartalmas fejlődési ívet írtak le, ami szinte példa nélküli a rockzene fél évszázados történetében.

 Az őszinte U2

  „Everyday the dreamers die, to see what's on the other side, she's liberty and she comes to rescue me, hope, faith, her vanity” (In God's Country)

 A nyolcvanas évek elején a felnőtté válás félelmeiről szóló Boy, a katolikus hitvalló October és a dühösen pacifista War lemezek alkották a U2 első korszakát: alig huszonéves ír gyerekek hihetően őszintén megírt, posztpunk lendülettel előadott megmondásai a világról és ami mögötte van. Az első lemez első számának (I Will Follow) első percében már minden ott van, ami a U2 védjegyét máig alkotja: Edge csilingelő gitárja, Larry Mullen katonás dobritmusa és Adam Clayton masszív basszusa - és persze Bono akkoriban még kevésbé képzett óbégatása. Az 1984-es The Unforgettable Fire már nemzetközi sikert hozott Bonóéknak: ezen a lemezen szerepelt a Jézust és Martin Luther Kinget egyszerre megidéző Pride (In The Name Of Love), ami azóta sem került ki a repertoárból. A lemez sikeréhez és a zenekar fejlődéséhez erősen hozzájárult, hogy a producer Brian Eno volt: az ambient és elektronikus zenék egyik atyja adta a U2 hangzásához a ki tudja honnan előcsiholt szférikus dallamokat és puttyugásokat, ami teljessé tette az ír banda zenei világát.

 Kis pihenő után jött az 1987-es év, amikor a U2 leborult Amerika lábai elé, és Amerika is leborult a U2 elé. A The Joshua Tree máig a popzenetörténeti listák élbolyában tanyázik. A nyolcvanas évek dauerolt frizurákkal és flitterdiszkóval megvert popvilágában egy attól teljes mértékben elütő, tradicionalista és mégis kortalan lemezt készítettek egy ihletett pillanatban. A The Joshua Tree olyan, mint egy aláfestő zene egy nagy nyújtózkodáshoz valami kopott autóbálnában, hajnalban a nevadai sivatagban. És nagyjából arról is szól: az igazi, mára eltűnni látszó amerikai álomról, négy ír hülyegyerek szemével. A lemeznyitó hármast (Where The Streets Have No Name, Still Haven't Found What I'm Looking For, With Or Without You) mindenki ismeri, aki hallgatott valaha rádiót. A U2 ezzel a lemezzel belépett a világsztárok közé. Az egy évvel későbbi Rattle & Hum lemez még egy bőrt lehúzott erről a témáról, Bono és társai még inkább elmélyedtek az amerikai gyökerekben, a blues és a gospel világában. Az ihlet azonban kifogyni látszott: 1989 szilveszterén, egy koncert végén Bono bejelentette: el kell vonulniuk, hogy újra álmodhassanak.

 A cinikus U2

  „We will slide down the surface of things” (Even Better Than The Real Thing)

 És ezzel megkezdődött a U2 második korszaka: egyesek szerint a zenekar hanyatlásának kezdete, mások (közöttük e sorok írója) szerint viszont a csúcskorszak, aminel több okból is a poptörténet kiemelkedő fejezetei között kell lennie. A U2 a kilencvenes évek elején felfedezte az elektronikus zenéket, a kezdődő technokorszakot, és mértékkel, ízléssel az első rockzenekarok között volt, akik az elektronikus hangzást keverték a rockandrollal. Az 1991-es Achtung Baby és az 1993-as Zooropa lemezek (és teljes kifutással a '95-ös Passengers projekt, valamint a '97-es Pop lemez) kreatív orgiája a két évig tartó Zoo TV turnén teljesedett ki igazán. A jelzőhalmozás ez esetben megállja a helyét: ez a turné jóval több volt, mint rockkoncertek sora némi fénytechnikával. Hatalmas kivetítők és tévék egymás hegyén-hátán, bombasztikus avagy elgondolkodtató feliratok villódzása a számok között és alatt, húszméteres magasságba felhúzott, tarka Trabantok tánca a színpad fölött, és így tovább.

 A Zoo TV-vel a U2 valószínűleg mindent kiadott magából, amit csak tudott. Történelem keveredett itt popkornnal, vérkomoly társadalomkritika az öniróniával, politika a kabaréval. A Zoo TV tömegekkel eljátszatott valóságshow volt a műfaj feltalálása előtt majd' tíz évvel. A koncertek intrója a Television, Drug Of A Nation című hiphop-trekkel kezdődött, majd Leni Riefenstahl tapsoló tömegeket mutató felvételeire tapsolhatott a U2 közönsége, technósok szeleteltek az Örömódára, Lenin feje bukkant fel a lehulló európai uniós sárga csillagok között. És mindezek mögött ott állt egy milliók által kedvelt zenekar, amelyik a nyolcvanas évek végén megriadt attól, hogy intézménnyé alakulhatnak, és nemes egyszerűséggel kihajították addigi imázsukat. Vége volt a békét hirdető, istenkereső, fehér zászlót lengető őszinte korszaknak. Vagyis: megmaradt az, csak a napszemüvegek mögött. A U2 duplacsavarba csomagolta üzeneteit, játszott, szórakozott önmagával, közönségével és kritikusaival is. Bono szerepjátékba kezdett: a koncertek elején ő volt a fekete cuccba és fekete légyszemüvegbe öltözött Fly, az idióta, öntelt rocksztár. Az arc önmagát parodizálta több tízezer ember előtt. Egyszer koncert közben több száz pizzát rendelt a stadionba, máskor élőben cukkolta a kivetítőkön bejelentkező rajongókat vagy egy óriás távirányítóval kezdett el tévézni. A ráadásra pedig aranyöltönyös ördögként tért vissza, amivel egyszerre alakított egy kiöregedett, kiégett bárénekest és hát, magát az ördögöt. Ebben a minőségében politikusokat hívott fel a színpadról. Az 1993-as, budapesti koncerten Thürmer Gyulát hívta fel, és tört magyarsággal megkérdezte tőle: „negyven év kommunizmus nem volt elég?”

 A kreatív U2

  „Look I gotta go, I'm running outta change, there's a lot of things, if I could I'd rearrange” (The Fly)

 A rendszerváltás Berlinjében felvett Achtung Baby a hely szelleméhez igazodva dekadens, sötét, pesszimista hangulatával, a '93-as, futurisztikus Zooropa az egyesült Európa várva várt és lehetetlen ideáljának boncolgatásával tette egyre följebb a mércét (utóbbi végén található az örökérvényű The Wanderer, Johnny Cash énekével). Az 1995-ös Passengers lemez a zenei vájtfülűek minden igényét kielégítheti: kísérleti elektronika, Eno-i ambienthullámok jellemzik a lemezt, amire végül a kiadó kérésére nem is került fel a U2 címke, nehogy elriasszák a már amúgy is megzavart rajongókat, akik nem tudtak lépést tartani a Zoo TV-korszak őrült U2-jával.

 A '97-es Pop lemez már az ezredvég paráit énekli meg: az albumot Howie B-vel, a skót triphop producerrel vették fel. Egyes számai, mint például a Mofo ma is úgy hangzanak, mint egy robotbuli partizenéi 2097-ből. Bono ezen a lemezen írta talán legjobb szövegeit: giccses világbéke-követelés helyett egy, a középkorúsághoz érkező férfi szkepticizmusával írt a világ mocskos állapotáról, a felszínesség elviselhetetlen könnyűségéről, a hit helyett megjelenő kételyekről. A Pop jelentette a U2 önmagát felépítő majd dekonstruáló, nem mindennapi pályafutásának horizontját. Triphopba, kapucniba és tornacipőbe öltöztetett bölcsességfolyam az egykori ír munkásgyerekektől. Utolsó ráadásként Bono megírta filmforgatókönyvét két szellemileg sérült fiatal szerelméről a normális világban, amiről aztán kiderül, hogy pont fordított a felállás. Ebből lett az 1999-es Millió Dolláros Hotel című film Wim Wenders rendezésében, Milla Jovovich és Mel Gibson főszereplésével. A U2 mindent és mindennek az ellenkezőjét kijátszotta magából húsz év alatt.

 A fröccsöntött U2

 De hova tovább az enyészpontból? Amíg a U2 első két évtizedének szerteágazó kulturális vonatkozásairól még így is csak szűkre szabottan írtam, addig a 2000 óta eltelt évtizedet két mondatban el lehet intézni. A kilencvenes évek kísérletezései alatt szépen megfogyatkozott a rajongótábor, ezért végül behúzták a vészféket: a Beautiful Day-jel megszületett mindenki, de leginkább az értelmes jó nők kedvence, a felemelő, rádióbarát, világnak kezet nyújtó össznépi Jutú. Két közepes, de annál sikeresebb lemezt adtak ki azóta. Közben Bono megöregedett, politikusokkal kezelt, és egyre ízléstelenebb napszemüvegeket kezdett el hordani. Ő lett Fly, az ellenszenves rocksztár, amit ő maga játszott el parodizálva tíz évvel korábban.

 Egy rajongótábort visszaépítő, bankszámlát hízlaló évtized azonban arra is elég volt, hogy a U2-nak elege legyen saját magából. Mi lesz akkor, amikor a napi rutin és a jól bejáratott sémák unalmassá válnak, de már rég túl vagy a kísérletezésen is? Amikor az első próbáját Mullen mama konyhájában tartó gimis zenekarod odáig jut, hogy utcát neveznek el rólatok New Yorkban? Amikor a BBC élőben adja a koncerteteket, és a zenekar nevét a BBC logója fölé varázsolja? Amikor jön a minden mindegy ideje, tapogatózás egy térben, ahol összefolyik az ég és a föld, és persze a tenger. Amikor nincs vonal a horizonton.

 No Line On The Horizon

 „I know a girl with a hole in her heart, she said infinity is a great place to start, she said Time is irrelevant, it's not linear” (No Line On The Horizon)

 A U2 nehezen szülte meg 12. lemezét. Elhúzódó stúdiózásokkal a marokkói Fezben, Dublinban, Párizsban, Londonban és New Yorkban vették fel a lemez dalait. Hogy néhány hét fülelés után mi szűrődött le a lemezből? Először is: az akarás. Nagyon helyesen teszik: sűrű zene született, igaz, Enóéknak volt ideje feldíszíteni a számkezdeményeket. Többszöri hallgatás után is észre lehet venni egy-egy újabb sávot: bonyolultabb ritmusképleteket, halk tyutyogásokat, dallamfoszlányokat. Másodszor: ez egy lassú lemez. Ami jól is áll nekik. Szomorkás, távolságról vagy a távlatok hiányáról szóló dalokról van szó. Erősen érződik az Eno szólólemezeiről ismert „elidegenedett világban bánatos vagyok” jellegű hangulat. Harmadszor: Bono jó szövegeket írt a lemezre. A legjobb pillanataira emlékeztető, alapigazságokat kicsit szürreális módon megfogalmazó dalszövegeket hallhatunk. Több dalban újra szerepeket vett föl, ami mindig jobban állt neki, mint amikor a saját nagyszerűségéről énekelt. Van itt megvilágosodás egy bankautomata mellett (a szomorú Moment of Surrender), életvezetési tanácsok egy ismeretlen éjszakai telefonhívótól (a még szomorúbb Unknown Caller), vagy egy párizsi rendőr álmodozása és elvágyódása (az elektro-rockos No Line On The Horizon). Később egy marokkói srác hazaszáguldását Európából Afrikába (a Zooropára emlékeztető Fez-Being Born), egy haldokló katona visszaemlékezéseit (az egy ősi zsoltárra épülő White As Snow) és egy életunt haditudósító monológját (a triphopos Cedars of Lebanon) hallgathatja meg az, akinek van füle rá.

 A lemez közepén három namostaztánrokkkosnak szánt, de elég gyenge szám található, az egyik közülük az elsőként kiadott Get On Your Boots. A No Line On The Horizon két csúcsdala azonban szintén a lendületesebb darabok közé tartozik. Az egyik a Magnificent, aminél tökéletesebb U2 számot sem a U2, sem a Coldplay nem írt eddig. Igazából ezzel a dallal végleg befejezhetnék a pályafutásukat: elviselhető szépelgés a szeretet nagyságáról, mindez olyan dalba csomagolva, ami egyszerre idézi meg a U2 nyolcvanas évekbeli klasszikus és kilencvenes évekbeli elszállós hangulatát. Tökéletes Edge-szóló, intenzív Mullen-dobolás és masszív Clayton-basszus, és a zene úgy hullámzik, mint az Ír-tenger Dublin alatt szürkületkor. A másik csúcsdal pedig a dühös Breathe, gyors énekbeszéd a jelenkor abszurditásairól, és karcos Edge szóló, miközben Bono beleüvölti a mikrofonba, hogy bármennyi szarság is van a világon, menjünk ki a napégette utcára, és énekeljük ki, ami a szívünkben van, mert a megváltás ott van a hangban, és bármi is történjék: lélegezzünk.

 Az eredeti feltevésre válaszolva: ez nem a legjobb U2-lemez, mert a zenekar csúcsa a The Joshua Tree meg az Achtung Baby volt, és oda már nem lehet visszamenni, azt már nem lehet überelni. De hogy irreleváns a U2? A kérdés maga irreleváns. Igaz, az idő vonat, a jövőt múlttá változtatja, és ott maradunk az állomáson, orrunkat az üvegnek nyomva. De mindenen túl lenni, mégis tovább menni, és lélegzetet venni, az mindig releváns marad, mindenki számára. Kösz a tippet!

 Beszt of nemismert U2

 Street Mission (1978)

 In God's Country (1987)

 The Fly (1991)

 Zoo TV nyitány (1993)

 United Colours of Plutonium (1995, Passengers)

 Pop Muzik / Mofo (1998)

 Magnificent (2008)

 Breathe (2008)