Olyan ez, mintha egy pókhálót akarnánk ujjunkkal rendbeszedni
Ludwig Wittgenstein

 Hatvannégy éve, 1945. február 11-én megindult a kitörés: a Buda várában rekedtek, köztük a Magyar Honvédség katonái elkeseredett akciójukban megpróbálták áttörni a Vörös Hadsereg ostromgyűrűjét, többek között az Ostrom utcán át. Nem véletlenül van ilyen nevű utca itt: Buda várát 15-ször ostromolták a történelem folyamán. Manapság e katonákat csak mint fasisztákat, nácikat emlegetik. De komolyan gondolja-e valaki, hogy egy reguláris hadseregben az az elvárt magatartás, hogy adja meg magát a katona, ha módfelett tüzel rá az ellenség? Tudva, hogy mi vár rá a szovjet fogságban.

 Elhatárolódunk a becsületnapi akciótól, mert ott, hogy úgy mondjuk, kritikátlanul viszonyulnak a múlthoz. De nem az elesett katonáktól, akiket hajlamosak vagyunk hősöknek tekinteni. A magyar honvédek mellett voltak a kitörők között olyanok is, akik nem feltétlenül Európa hőesi voltak ((c) Demokrata), de mi most nem rájuk emlékezünk. Hanem azokra, akik magyar katonaként a velünk hadban álló Szovjetunió ellen harcoltak. Most abba ne menjünk bele, hogy miként állt be a hadiállapot, csak egyet szögezzünk le: nem a várat kétségbeesetten védő katonák írták alá a hadüzenetet. Emlékükre szóljon Cseh Tamás:

 Az elesett katonák mellett emlékezzünk a fogságba esettekre is. A hadifoglyokra, akiknek tífuszát géppisztollyal gyógyították. A hadifoglyokra, akik csak az ötvenes években térhettek haza, mert nem kellettek Rákosi Mátyásnak. Hadifoglyokra, akiket hazatérésükkor ávósok várták, és internálótáborokba hurcoltak újabb évekre. Hadifoglyokra, akik élményeikről hosszú évtizedekig nem beszélhettek, mert az nem illett bele a Szovjetunió=munkásparadicsom államilag elvárt képébe. Például arról, hogy a muzsikok szegényebbek voltak, mint a hadifoglyok. Arról, hogy „a cár azt se tudta, hány tehenem van, Sztálin azt is tudni akarja, hány tyúkom”. A hadifoglyokra, akik, ha a felszabadulás szót hallották, csak lemondóan legyintettek.

 A várban a magyar és német katonákon kívül ott voltak még a nyilasok is. Az anekdota szerint Csiky Erich a kitörés előtti napokban kijelentette: „jelen pillanatban én vagyok Magyarország belügy-, külügy- és hadügyminisztere!”. Mindezt a Monty Python előtt harminc évvel!

 Vannak, akik számára tényleg felszabadulás volt 1945 tele.  Elsősorban a gettó lakói. Ennek máig ható következményei vannak. Ahogy alföldi barátom, midőn felkerült Budapestre, kissé meglepődve mondta: itt mindenki vad miépes vagy fanatikus eszdéeszes. Barátom leírása kissé sarkos ugyan, de azért felmerül a kérdés: lehet-e az ostromot két, gyökeresen eltérő helyzetben megélő városlakó (vagy azok gyermekei, unokái) között bármiféle egyezség? Át tudják-e érezni az emberek mások szenvedését?

 Végül ide kívánkozik még Robert Fripp munkája. Ha megkérdezitek, természetesen nem fogja elismerni, hogy egy '45-ös februári nap volt az ihletője. De mi nem hiszünk neki.