Akár tetszik, akár nem - persze nem tetszik -, Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke. S mint ilyen, érdemel némi figyelmet. El kell ismerni, a kormányfő az iránta érdeklődőket alaposan elkényezteti: amikor éppen nem gyereket vagy nőt ment, akkor bizony beszél, beszél, beszél, mint a sarki szalonban a fodrász luvnyák, csak persze náluk is elviselhetetlenebbül. Legutóbb a Mozgó Világ januári számában jelent meg vele mélyinterjú, amely olyan jól sikerült, hogy nagy részét a blogjára is feltette. (Az interjút az a Rádai Eszter készítette decemberben, a költségvetés elfogadása után, aki már korábban is számos szellemi párviadalt vívott Gyurcsánnyal.) Mivel feltételezésünk szerint olvasóink egyik orgánumnak sem rendszeres olvasói, engedjék meg, hogy átnyújtsunk önöknek egy csokorra valót miniszterelnökünk legutóbbi gondolataiból.
Akinek nincs kedve végigolvasni az idézeteket, azok számára néhány mondatban összefoglaljuk a lényeget: Gyurcsány Ferenc a mélyszegénységből tört ki, ezért is olyan fasza gyerek. A költségvetési szavazás előtt nem vett meg senkit, csak bölcsen összehangolta az érdekeket. A kormány óriási sikereket ért el csaknem minden területen, bár a bamba és értetlen nép ott próbált neki keresztbe tenni, ahol csak tudott. Ráadásul a szegény kormányt még a reformértelmiség is folyton cseszteti. A 2009-es költségvetés a világ legkirályabb költségvetése. Magyarország problémáinak fő oka az, hogy 1998-ban Orbán Viktor jutott hatalomra. 2006-ban, hogy Orbán visszatérését megakadályozzák, a szocialistáknak is kellett néhány kompromisszumot kötniük, de ez volt az egyetlen módja a haza megmentésének. Azért, hogy a világgazdasági válság ilyen érzékenyen érinti Magyarországot, felelős többek között Orbán Viktor, a bankok, a hülyemagyarok, a globális felmelegés, a barna medve, az Idi Amin és egy icipicit a kormány is, de ez utóbbi csak azért, mert Orbán Viktor belehajszolta néhány nem tökéletes döntésbe. Ráadásul Orbán Viktor folyton csak azt hajtogatja, hogy adót kéne csökkenteni, ami hülyeség. A munkanélküli vidéki tanárnő működtessen nyugdíjasklubot, a fizetés legyen több mint a segély, és elképzelhető, hogy talán legitim az a gondolat, hogy a cigányoknak dolgozniuk kéne. A kormány azért nem tud rendet tartani, mert a köcsög liberálisok, a köcsög Sólyom meg a köcsög jobboldal mindenféle emberi jogokról papol, sőt egyesek közülük még a 2006 őszi rendőri fellépést is elítélik. Az igazi polgári párt az MSZP, míg a Fidesz igyekszik nyomorban és kiszolgáltatottságban tartani az embereket. Ha az MSZP elbukik, akkor vége a demokráciának, polgárosodásnak, modernizációnak.
***
Akinek ennyi nem elég, az az alábbiakban olvashatja a szemelvényeket e sajátos személyiség- és kordokumentumból.
A sanyarú gyerekkor predesztinálja a legkisebb fiút, hogy addig küzdjön, amíg el nem nyeri a minisztertanács első elnökhelyettese unokájának kezét, s még utána is csak menjen előre, mint a gép:
Gyerekként mélyszegénységben éltem, egy fantasztikus anyával, és erős belülről jövő vággyal, hogy kitörjek a nélkülözés és az önmagáért való élet világából. Ha úgy tetszik, jól leírt és elemzett „első generációs értelmiségi” karakterrel, személyiséggel rendelkezve, harcosabb és küzdőbb vagyok, mint az átlag. Nem vagyok feladós fajta. Ebben valóban nem sokat változtam.
S ha a legkisebb fiú felért a csúcsra, még ott is ügyel arra, hogy kisebbségi kormánya a világtörténelem legtisztességesebb kisebbségi kormánya legyen; attól pedig egyenesen irtózik, hogy holmi trükközésre vetemedjék:
A rendszerváltozás óta először van „de jure” is kisebbségi kormány. Antall és Orbán is kormányzott kisebbségben, csak rejtegették, takarták a kisebbséget. Antallt a kisgazda 33-ak, Orbánt a MIÉP segítette ki. Trükköztek, mondanánk ma. Mi nem tesszük, nem tehetjük.
Persze néhány képviselőtársat - például Lengyel Zoltánt, Császár Antalt, Gyenesei Istvánt és az MDF-frakciót - meg kellett nyerni, de ehhez csak bölcs érdek-összeegyeztetésre volt szükség, amelynek során a törvényesség és az erkölcs végig vezérfonalként szolgált:
Csupaszítsuk le ezt a történetet. Akik szeretik a politikában az összeesküvés-elméleteket, azok most azt mondják, hogy ez a Gyurcsány tényleg egy nagy franc, szépen, lassan összekalapálta a többséget, aminek persze megvolt a maga ára, nyilván ki is fizette. Így vagy úgy. Akik meg ismerik a valóságot, azok azt mondják, hogy a Gyurcsány legfeljebb annyiban nagy franc, hogy megmondta a legelején: a politika legjobb rendezője nem a politikusi akarat, hanem a politikai érdek. Kérem szépen, ebben a történetben, a mai parlamenti felállásban, nagyjából az első perctől világos volt, hogy a parlament többsége abban érdekelt, hogy ez a kormány tegye a dolgát, fejezze be, amit elkezdett. Innentől kezdve nekünk – és nekem személy szerint – viszonylag könnyű dolgunk volt. Engedni kellett, hogy ez az érdek utat találjon magának, és alakítsa a politikát.
Akkor van nagyon nehéz helyzetben a politika vagy a politikai rendező, amikor arra kell valakit rávennie, hogy az érdekeivel szemben cselekedjen. Nekünk ez nem volt dolgunk, ezért vásárolnunk sem kellett, sem szavazatokat, sem mást. (...) Nem hiszem, hogy a szememre lehetne vetni, ha parlamenten belül koalíciót építek. Sokfajta, de tisztességes eszközzel. Nem átláthatatlanul, mindig törvényesen, a nyilvánosság előtt vállalható módon. Nekem az a dolgom, hogy a politikámhoz törvényesen támogatást szerezzek parlamenten kívül és belül. Mért gondolja, hogy ez vállalhatatlanabb, tisztességtelenebb, mint koalíciót kötni, illetve koalícióban megállapodni egy párttal? Miért? Hiszen ugyanarról szól a történet. Gondolja, hogy megállapodtunk volna, koalícióra léptünk volna az SZDSZ-szel, ha magunkban is többséget szerzünk 2006-ban? Nem, nem állapodtunk volna meg! És nem szégyellem magam azért, hogy a szabad demokratákkal megállapodtunk, ahogyan azért sem kell szégyellnem magam, hogy megállapodtam Gyenesei Istvánnal. Ha lett volna még tíz független képviselő, akkor mind a tízzel megállapodtam volna, ha tudok, mert koalíciót kell kötnöm. Ez a kötelességem. Biztosítanom kell a politikánk végrehajtásához szükséges többséget erkölcsös és törvényes eszközökkel. Ezt tettem.
És az sem tartható többet titokban, hogy a második Gyurcsány-kormány igenis sikert sikerre halmozott:
Három pillére volt a kormányprogramnak, ebből kettő és fél megvalósult. Egy: elhatároztuk, hogy az első két évben egyensúlyt teremtünk: végrehajtjuk a konvergenciaprogramot, rendet teszünk a közpénzügyekben, vállalva ennek összes szociális és politikai terhét, és végigcsináljuk Európa utóbbi évtizedének legnagyobb kiigazítását. Megcsináltuk? Megcsináltuk. (...) Elhatároztuk, hogy – Európában az elsők között – előkészítjük és elindítjuk az elmúlt évtizedek legátfogóbb fejlesztési programját, az Új Magyarország fejlesztési tervet. Iskolák százait újítjuk fel, utakat, vasutat építünk, városközpontok épülnek ujjá, százmilliárdokkal támogatjuk a hazai vállalkozásokat, segítjük, hogy Magyarország biotechnológiai ipara, turizmusa, autóipara, logisztikai szektora formálja át egész gazdaságunk arculatát. A legutóbb EU-taggá vált országok között a legjobb eredményt hozzuk. Megcsináltuk? Megcsináltuk. És végül nézzük a közepét a kormányprogramnak, a második elemét: elhatároztuk, hogy elindítunk egy-két szerkezeti változtatást (...) A felsőoktatási reform nagyon sok vita mellett, azon a pályán, amelyet először Magyar Bálint, majd ő és Hiller István közösen kijelölt számára, folyamatosan megy előre. Abból nem rendeződött vissza semmi. A központi közigazgatás átalakítása – nagyjából Sárközy professzor 2005 végén lerakott programja szerint – befejeződött: az intézmények száma kevesebb mint a felére csökkent, a minisztériumok száma csökkent, bizonyos vezetői szintek megszűntek. Három: befejeztük a teljes kistérségesítést. Mostanra „járások” fedik le az egész országot, az önkormányzatok közös intézmények sokaságát tartják fenn, jelentős átalakulás ment végbe az önkormányzati igazgatás és a közszolgáltatások szervezésének területén. Ez is megtörtént tehát… . Ön azt mondja, hogy két év alatt semmi nem történt, én meg azt válaszolom, hogy nagyon sok minden történt.
E siker sportértékét még inkább növeli, hogy a magyar lakosság alapvetően primitív bunkó balfaszokból áll, akik nem tudják, mi a jó nekik, így minden apróság miatt kekeckedni kezdenek. Kurva nehéz ám ezeknek a fejükbe verni a polgári ideákat!
A népszavazás azt mutatja, hogy bizonyos tekintetben még mindig tart a rendszerváltozás. (...) A polgárrá válás folyamata lassabb és ellentmondásosabb, mint gondoltuk. Polgári demokráciát szeretnénk, miközben csak töredezett és gyenge polgári erények állnak a háttérben. Mi gyorsítanánk a polgárosodást, de nem kétséges, erősebb az ellenállás a civil önállóság, függetlenség, felelősség és számonkérhetőség feltételeinek megteremtésében, mint hittük, hittem. Polgári ideákat kergető jozefinistákká váltunk egy a szabadság felemelő élményét és terhes felelősségét még alig tapasztalt társadalomban.
A decemberben elfogadott, történelmi jelentőségű költségvetés - amely szervesen épül a korábbi pénzügypolitikai sikerekre - újabb lépés megtételét jelenti az ostoba parasztok felemelésének nagy útján. Persze az ostoba parasztoknak ez nem fog tetszeni, de hát Magyarországnak felelős kormánya van, amely sosem hajszolta az olcsó népszerűséget:
Ami a költségvetést illeti: az valóban történelmi abban az értelemben, hogy az első, amely teljesíti a maastrichti költségvetési kritériumokat. Sokan most a szájukat húzogatják. Én meg tudja, mit mondok nekik? 2005–2006-ban mást sem mondtak, mint azt, hogy a kormány legfontosabb gazdaságpolitikai feladata, a legtöbb, amivel az ország versenyképességét szolgálhatja, hogy megszünteti az állam túlköltekezését, és csinál egy egyensúlyban lévő költségvetést. Ilyent csináltunk. Ez volt a kormányzás első két-két és fél évének legfontosabb gazdaságpolitikai feladata. Megcsináltuk? Meg. (...) Nyugodt szívvel mondom, régen nem volt ennek az országnak olyan kormánya, amelyik ennyire nem saját hatalmi, politikai érdekei alapján politizált. Soha ennyi népszerűtlen döntést nem vállalt kormány.
Na de persze a fő problémát nem ezek a bajszos prolik jelentik - velük még csak-csak elbírna a kormány -, hanem az, hogy tíz éve a Fidesz elhintette a viszály és a hanyatlás magvait, s az azóta kikelt konkolyt hiába tépkedik a szocialisták, az egy picit még őket is megfertőzte:
Hogy valójában miért jutottunk ide? Azért, mert az ezredforduló környékén megborult a demokratikus konszenzus, amely szerint az egymással vetélkedő demokratikus erők elfogadják egymást riválisnak, és elfogadják egymás létezésének legitimitását. A magyar politikában – és ebben nem egyenlők és nem szimmetrikusak a felelősségek, mert ez a megborulás a 98-ban hatalomra került Fidesz világértelmezéséből következik – a politikai ellenfelek élethalálharcot vívnak. És ahol élethalálharc zajlik, ott megszűnnek, de legalábbis felpuhulnak, feloldódnak a szabályok, és olyan eszközöket is bevetnek egymás ellen az ellenfelek, amilyenek békeidőben nem megengedhetők. És ma már ez a harc – hogy a jobb- és a baloldal kölcsönösen sakkban tartja egymást – nem korlátozódik a politikai elitre, ez mára már egészen mélyre hatolt, és ennek következtében az ország egyik fele mindig vesztesnek érzi magát. Ezért a jobboldal hazátlan bitangnak tartja a baloldal jelentős részét, és bármit megtesz, hogy kormányon maradjon vagy kormányra kerüljön, a baloldal pedig, ha nem is bármit, de 2006-ig sok mindent, a lehetségesnél és a felelősséggel vállalhatónál lényegesen többet tett meg ugyanezért.
2001-ben 70 százalékos minimálbér-emelésről döntött az Orbán-kormány a választásokra készülve. Mi ez, ha nem maga a szociális populizmus? Mi ez? 2001–2002-ben olyan lakástámogatási programot, otthonteremtési támogatási programot fogadott el a Fidesz, amelyet mind a mai napig nyögünk, mind a mai napig. A két választási forduló között hirtelen még négy-öt százalékos nyugdíjemelést jelentett be. 2000 és 2002 között, de inkább 2001–2002-ben olyan egymásra licitálás zajlott, ami egészen elképesztő.
És ne kerülgessük tovább a forró kását, nevezzük végre néven a fő felelőst, a silányság és a gyávaság prófétáját! Na ki az? Vajon ki? Ki miatt fröccsent egy-két aprócska cseppnyi piszok arra a makulátlan fehér ruhára?
[A 2006-os választási ígérgetésbe] persze, nem kötelező beszállni. Hagyhatjuk, hogy Orbán Fideszének világértelmezése vágjon rendet a fiatal magyar demokráciában. Miért ne? Az elektromos áram a kisebb ellenállás irányába halad. Ez fizikai törvény. Orbán ha nem is ismeri a fizikát, de érti a fiatal demokrácia fáradtságát, vágyát a könnyű útra, és a hatalomra kacsingatva a legkisebb ellenállást igénylő utat ajánlja. Demokratáknak ez igazi csapda. Tisztességes liberális demokraták egy része el is bukott. Amit tenni kellene, az nem népszerű, ami népszerű, az tönkretehet téged és az országot egyaránt. Ha viszont tönkremész, elveszted az utolsó lehetőséget is, hogy alakítsd, formáld nemzeted.
Orbán a minőség versenye helyett a silányság és gyávaság kultúráját hozta. Kár. 89-ben mást ígért. Egyetlen igazi baj van vele. Fontosabbnak tartja önmagát, mint országát. Igazi veszély, ha a tehetség gátlástalansággal párosul. A kiválasztottság mítosza bármire önigazolást teremthet. Ezért gondolom azt, hogy demokrata nem hiheti, hogy kiválasztott. Elég, ha megválasztott. A baloldal legnagyobb gondja és az én legnehezebben megválaszolható személyes dilemmám is, hogy meddig mehetünk el ebben a versenyben anélkül, hogy magunk is bepiszkolódnánk. Ha tiszta maradok, elbukok – gondolják sokan. Ha nem kötök kompromisszumot, ha nem vagyok rugalmas, akkor végem van, akkor akár fel is adhatok mindent, amit hiszek. Sokat áldoztunk magunkból, hogy útját álljuk az orbáni populizmusnak, radikalizmusnak. Nincs kétségem, hogy sokaknak már túl nagy az ár, amit megfizettünk.
És az még hagyján, hogy a plebs meg a Fidesz gizdázik; itt van még a saját reformértelmiségünk is, amelyet hiába látunk el MEH-es megrendelésekkel, csak nem fér a bőrébe:
Három éve mást sem teszek, mint hol a reformokért küzdök, hol a kiigazításért küzdök, hol a populizmussal szemben küzdök. (...) A szocialista párt végigcsinálta az összes reformot, igaz, kompromisszumokkal. De a reformok kompromisszumok is. Ez a szocialista párt hajlandó egy nagyon világos, racionális, reformorientált modernizációs programot végigcsinálni. (...) Ránk nem lehet azt mondani 2006 óta, hogy az a mi bajunk, hogy gyávák vagyunk, és nem csináltunk meg kemény dolgokat. Ellenkezőleg, ahhoz képest, amit az ország elbírt, amit a politikai elit elbír, amit az igazgatás elbír, nagy tempót diktáltunk. (...) Én a Fidesszel szívesen megküzdök, de azt őszintén szólva nem tartom méltányosnak, hogy – a helyenként dühöngő populizmus és agyament radikalizmus közepette – a saját reformértelmiségünkkel még azt is meg kell értetnem, hogy nem csak szándék kérdése, hogy milyen tempót diktálunk. Ebben az országban egyedül a szocialista párt volt képes úgy megőrizni reformorientáltságát, hogy közben milliós nagyságú támogatója maradt, és nyilvánvalóan hosszú távon is az övé a baloldali váltópárt szerepe.
Na de térjünk át a világgazdasági válságra, illetve annak magyarországi hatásaira! Nem halaszthatjuk tovább, hogy rámutassunk mindazokra a tényezőkre, amelyek a jelenlegi kellemetlen helyzethez vezettek:
[Annak, hogy Magyarországot olyan érzékenyen érintette a válság] több oka volt. Egy: Magyarország a régió legnyitottabb gazdasága. Ez a későbbiekre nézve lesz majd borzasztóan fontos. Kettő: Magyarország eközben nem az euróövezet tagja, és – bár van nála nem egy eladósodottabb ország az euróövezetben – ez egy kis ország kis valutával és 65–67 százalék körüli eladósodottsággal. Három: mivel sem a magyar bankszektor, sem a magyar lakosság, sem a magyar vállalatok nem alkalmazkodtak az utolsó évben a megváltozott hitelkínálathoz, ezért – szemben a jegybank mindössze 17 milliárdos valutatartalékával – Magyarország összes, jövőre lejáró kötelezettsége 30 milliárd euró körül volt, és ebből a szempontból közömbös, hogy ebből csak 3 milliárd a kormányé. Ez a valutatartalék egy ilyen helyzetben valószínűleg nem elegendő. Közben olyan kockázatos termékek jöttek be tömegesen a piacra, mint a jenhitelezés, közben a magyar bankok a hiteleiket csak részben tudták fedezni betétekkel. Aztán persze az okok közé tartozik az is, hogy a reformok egy ponton lelassultak, mások leálltak. Tehát a helyzet kialakulásában volt kormányzati felelősség, volt jegybanki felelősség, volt bankfelügyeleti felelősség – ma épp a bankfelügyeletről szóló törvényt módosítjuk –, volt ellenzéki felelősség, volt a bankoknak felelőssége, és szerepet játszott benne egyfajta bennünket, magyarokat jellemző fogyasztói magatartás, szóval nagyon sok minden együtt van ebben.
Az mindenesetre biztos, hogy az ellenzék javaslata, az adócsökkentés, marhaság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy mindig ezt hajtogatják, ráadásul a forintárfolyammal is folyton bajuk van, ha az euró 200 forint, az a baj, ha meg 300, akkor az.
Ha ellenzékben lennék, tudja, mennyi ötletem lenne a válság kezelésére? Ezzel szemben a Fidesz egyetlen mondatot hajtogat imamalomszerűen, akár esik, akár fúj, akár jól megy a gazdaságnak, akár rosszul: hogy adót kell csökkenteni. Bocsánat, egy dologban jelentősen megváltoztatta az álláspontját: amikor kormányon volt, azt mondta, hogy „erős forint, erős Magyarország˝, most meg, úgy látom, az ellenkezőjét mondja: hogy gyenge forint kell a magyar gazdaságnak. Lássuk be, ennél bonyolultabb a világ.
Még szerencse, hogy ellenzék ide, ellenzék oda, a dolgok alapvetően rendben mennek, még vidéken is. Persze mindenki rinyál, hogy nincs pénz, nincs munka, pedig csak egy kis találékonyság kell:
Azt hiszi, ha egy pedagógus egy kis faluban munkanélkülivé válik, akkor nem talál a képzettségének és a hajlamainak megfelelő munkát? Azt gondolja, hogy az, amit ajánlani tudnak neki, nem értékes munka? Én nagyon el tudom képzelni, hogy azt mondja neki a polgármester: Ide figyeljen, Marika, azt kérem magától, segítsen létrehozni egy klubot hétfőn délutánonként, négytől hétig idős asszonyoknak. Vagy: Van a faluban öt nehéz sorsú gyerekünk, aki sehogyan sem tud megbirkózni a tananyaggal, korrepetálja őket, legyen olyan kedves, mert a szülők későn érkeznek haza. De még akkor sem esik le a gyűrű az ujjáról szerintem a pedagógusnak, ha a falu játszóterén, amit a többi közmunkás rendbe tesz, délután négytől hétig felügyeli az ott játszó gyerekeket, „és ha kérdeznek valamit, akkor maga ott van, és nevelgeti, terelgeti őket”.
Egyedül a cigányok jelentenek némi gondot, de hát a kormány éppen azért hozta létre már hat éve a jelenlegi zseniális segélyezési rendszert, hogy a bérek és a segélyek összege között elég nagy legyen a különbség ahhoz, hogy az munkára ösztönözzön:
Nem igaz, hogy lehetetlen erőfeszítést tenni a közösségnek, hogy értelmet adjon az életnek, nem igaz. Persze, belátom, sokkal könnyebb kiutalni a pénzt... Csak utána azzal a konfliktussal kell szembenéznünk, hogy az egyik ember fölkel reggel öt órakor, és dolgozni megy, és kap hetvenezer forint fizetést, a szomszédja meg munka nélkül, bár tudna dolgozni, és lenne is mit elvégeznie, kap, mondjuk, ötvenezret. Érdemes neki azért a húszezer többletért dolgoznia? Ez nem legitim érvelés? Ezt el kell engedjük a fülünk mellett? (...) Én az ország bizonyos részein nagyon nagy számban találkoztam felkavart helyi közösségekkel, jóformán csak ilyenekkel találkoztam, ahol iszonyatosan rombolja a közösséget annak megélése, hogy egy alapvetően munkaközpontú kultúra mellett létezik egy olyan – hol gyengébb, hol meghatározó erővel jelenlévő – kultúra is, amely egyoldalú személyes előnyt akar kovácsolni a közösség állam által kikényszerített szolidaritásából, nem pedig a helyi közösség organikusan szervezett szolidaritásából.
A gazdaság és a cigánykérdés kipipálva, már csak az emberi jogokról és Sólyom Lászlóról kell szólni néhány szót. Mind a kettővel az a baj, hogy idegesítőek, és nem lehet miattuk rendet csinálni. Igazából be kéne tiltani őket.
Mert az alapító atyák, Kis Jánostól Sólyom Lászlóig úgy értelmezik az alapjogvédelmet – ha jól értem Sólyom László utolsó érvelését –, hogy ha valaki azt ordítja felém, hogy „rohadj meg, te büdös zsidó”, vagy „pusztulj el, te koszos cigány”, akkor én csak abban az esetben fordulhatok bírósághoz, ha bebizonyítom magamról, hogy zsidó vagyok és cigány vagyok. Már csak azt nem tudom, hogyan kéne ezt bebizonyítanom magamról, és mit gondol erről a köztársasági elnök úr. Sólyom véleménye a konzervatív oldalt befolyásolja, és ez összeér azzal a jobboldallal, amelynek nincs erről véleménye, de úgy gondolja, hogy politikailag hasznos számára, ha az ország dezintegrálódik és destabilizálódik. Ha az ellenkezőjét gondolná, akkor azt képviselné. Kis János véleménye pedig továbbra is tartósan befolyásolja az SZDSZ és a liberális értelmiség álláspontját. És így magára marad a szocialista párt, amelyet pedig azzal támadnak két éve, 2006 októbere óta rendületlenül, hogy a hatalmát törvényellenesen használja fel arra, hogy a radikálisokat féken tartsa, és amikor kell, az utcán rendet teremtsen. És ezek után még vannak, nem is kevesen, akik azt vetik a szemünkre, hogy „a kormány nem képes rendet tartani”. De micsoda farizeus magatartás ez?! Miért nem néz szembe az ország azzal a ténynyel, hogy a politikai elit jelentős része nem hajlandó felhatalmazást adni a hatékonyabb fellépésre, ki ilyen, ki meg olyan oknál fogva, ki elvi, alkotmányos megfontolásból, ki meg önző, politikai, hatalmi megfontolásból.
És végül, íme a vízió, amelyben nincsenek korrupt politikusok, ingyenélők és Fidesz, van viszont demokrácia, polgárosodás, modernizáció és Magyar Szocialista Párt és Gyurcsány Ferenc:
Utálnám magam, ha koncként engednék dobni bárkit, aki gyenge, csak azért, hogy támogatást nyerhessek. Nem ilyen vagyok, nem ilyenek vagyunk. Felbomlott a szocializmus fülledt nyugalma. Szeretnénk rávenni Magyarországot, hogy nézzen szembe a lehetőségeivel. Nem őrizhetik meg kiváltságaikat, zavaros előnyeiket sem a politikusok – röstellem a költségtérítés iszonyatos hazugságát –, sem a megalázó hálapénzre rászoruló orvosok, sem a nyugdíjba menekülő, de nyugdíj mellett dolgozó közszolgák, sem a szociális járadékban menedéket kereső felelősséghárítók. Polgári Magyarországról álmodunk régóta, de az nem csak az alkotmányban lakozik. Az már rendben van. Alattvalók voltunk évszázadokig, most nehezen viseljük a szabadság terhét. De világos a választóvonal a magyar politikában. Mi a polgári szabadságra és felelősségre építünk, a jobboldal legnagyobb pártja, a Fidesz meg hazug állami gyámolításra, vagy ha úgy tetszik, az „aligpolgárok” szociális, egzisztenciális gyámoltalanságára. Minden ember lelkében, természetében ott van a bátorság és a félelem egyszerre. A magyar jobboldal a félelemre épít, azt mondja: ne változz. A politika formállogikai szabályai szerint ez a nyerő helyzet. Valóban, nagyobb az esélye annak, hogy a változatlanság politikája választási győzelmet arathat.
Én mást szeretnék. Ötödik évét töltő miniszterelnökként kevésbé érdekel, hogy ez mennyire népszerű, bár tudom, hogy megsemmisülni sem szabad ebben a küzdelemben, mert ez az egész balliberális oldalról, ha úgy tetszik, a demokratikus Magyarország jövőjéről is szól. Hiszen ma az MSZP-nek a legnagyobb az esélye arra, hogy sikerrel képviselje a rendszerváltozás eredeti, demokratikus, polgári, modernizációs programját.
