Ma este véget ér a 40. Magyar Filmszemle. A korábbi években összesen nem látogattam annyit, mint az idei egy hét alatt. Főként persze a szervezőlány miatt, akit első nap megláttam a dohányzóteraszon, aztán egész hétvégén sehol, de a tegnap esti filmen végre megint; másrészt viszont azért, mert az idei szemle jó volt. Kár, hogy máris vége van. S hogy úgy tűnik, sokan nem hallottak róla.
*
Ami a pozitívumokat illeti (ezek a fontosabbak), a 2009-es program tele volt a legfrissebb, most huszonéves generáció alkotásaival, melyek ötletben és technikai megvalósításban egyaránt átlépik a példaképek árnyékait. A számomra műfajilag legérdekesebb kisjátékfilmeket hármas blokkokban vetítették. Közülük Horváth Lili Napszúrás című, egy intézeti leányanya nevelőnőjéhez fűződő kapcsolatát feldolgozó drámája azért érdemel említést, mert a főszereplő Törőcsik Franciska világszínvonalon, korát meghazudtoló finomsággal hozza mozgásba karakterét - úgy, hogy ez volt az első filmszerepe. (További érdekesség, hogy a nevelőnőt Péterffy Bori játsza.)
Péterffy Bori és Törőcsik Franciska a Napszúrásban
M. Tóth László Mama című rövidfilmje elsősorban a technikai igényesség okán emlékezetes. Ez talán meglepő egy olyan storyboard esetében, melynek egyetlen eseménye, hogy a címszereplő Török-Illyés Orsolya egy nagyvárosi ház tetején teregeti a szennyest. Ahogy azonban a kifeszített kötél mentén halad, a háttérben lassan körbeér a világ, a városi zaj pedig egyenest meditatív ritmussá alakul. Az egyik kedvencem volt.
A K1-es kisfilmblokkban találkoztam Madarász István Superdigital című etűdjével is. Az ingyenesen letölthető darabban - mely kamaszkori romlásaim szimbolikus helyszínén, a Mechwart ligeti szökőkútnál forog - egy szórakozott menedzser teszteli digitális kamerája fejlesztéseit, amikor feltűnik neki, hogy a „rewind” gombocskával a kisképernyő mellett a körülvevő időt is visszatekerheti. De mi történik, ha ezután a „delete” funkcióval is próbát akar tenni?
Szabó Simon és barátainak incidense a Papírrepülők forgatása közben
Hogy a nagyfilmes programról se feledkezzünk meg, az idei év két nagy dobása Szabó Simon és Török Ferenc nevéhez fűződik. Előbbi kolléga (akit eddig épp Török filmjeiből ismerhettünk) ezúttal a kamera másik oldalára állt, hogy megkeseredett negyvenes rendezők helyett, ezúttal ő csináljon filmet amaifiatalokról, azaz saját generációjáról. Papírrepülők című alkotása hét budapesti történet párhuzamos feldolgozása, ahol percenként váltják egymást a jelenetek. A karakterek közt akad ihletdeficittel küzdő író, nagymamánál lakó underground DJ, cimbalomszállító fuvarospáros, konditermes csajozó nagykamaszok, leszbikus titkosszerelmesek. Backstage érdekesség, hogy a filmet az Oakley napszemüveg- és deszkásmárka által fejlesztett kamerával forgatták, aminek fejlesztését egy őrült mérnök kezdeményezésére vállalta be a cég, és nagyon bejött. A Papírrepülők képi világa tehát szép, s bár kultfilm talán nem lesz belőle, reális képet rajzol a mai tizen- és huszonévesek tipikus pesti létélményeiről.
Ónodi Eszter és Anger Zsolt a Koccanás c. filmben
Annál inkább az lehet a Spíró György azonos című darabjából készült Koccanásból: a remek Moszkva Tér és a Szezon, majd a gyengébb Overnight után Török ismét kiváló produktumot tett le az asztalra. A Koccanásban kimerevített színésztestek nyújtanak képregény-élményt, miközben körülöttük dinamikusan mozog a kamera és nyüzsögnek a hangok. Ónodi Eszter, Gáspár Sándor, Anger Zsolt, Takátsy Péter és több más ismert színész nyújt csaknem tökéletes játékot az alig 70 perces, fekete-fehér filmben - úgy, hogy jelenetről jelentre mozdulatlanok, csak a homlokukba logó hajtincseket bolondítja a szél. Itt nem lehet gesztust, mimikát rontani. A Koccanás nem csak a rendezés és a színészi teljesítmény, de Garas Dani operatőri munkája és a technikai újítások miatt is meghatározó jelentőségű filmdarab - még több, mint a színpadi eredeti.
*
Végül a rossz dolgokról. Aki képes volt idáig elolvasni egy kulturális témájú posztot, az van annyira tájékozott, hogy tudja majd, miről beszélek. A filmszemle legzavaróbb, legdohosabb, legszánalmasabb része ugyanis a közönség volt - idén is, mint ahogy mindig korábban. Mielőtt jobboldali barátaim jóhiszemmel félreértenék: nem azokkal van bajom, akik ott voltak. Igen, ők voltak ott. A tudjukkik liberálisok. Meg „legjobb esetben” olyanok, akiket nem mozgat a politika. Na és? Ők zárják ketrecbe magukat? Azokkal van bajom, akik nem voltak ott. Akik nem mennek el a Magyar Filmszemlére, se most, se soha, mert számukra ez nem az ismert kultúra része, hanem ismeretlen ópiumbarlang, amitől éppen ezért félnek, s ami nem magyar, hanem valami más.
A filmszemlén persze nem kell mindenkinek ott lennie. Akit nem érdekelnek a filmek, akinek Hollywood vagy a hazai közönségfilm is épp elég kikapcsolódás. Aki nem ér rá, akinek épp kedve nincs. Nem róluk szól ez a történet. Hanem azokról, akik politikai okból maradnak távol, s zárják be a fülüket a magyar filmvilág elől. Akik túl komolyan veszik a kultúrkampfot, s benne saját magukat. Szerintem nincs reális Magyarország-kép a magyar filmesek, meg a dolgaik ismerete nélkül. Nyitott világkép, kortárs műveltség sincs nélkülük.
Ezt a filmszemlés hetet nem csak azért szerettem, mert kétszer is láttam azt a lányt. Főképp persze ezért. De azért is, mert jó volt. Jövőre is lesz, ki lehet még próbálni.