Verekedés furkósbottal (avagy: Két idegen) - Goya, a zseniális spanyol festő 1820-as évek elején készült alkotását láthatjuk fentebb. A saját rémisztő látomásait megfestő, agg művész az 1820 és 1823 között zajló, első spanyol polgárháború idején alkotta ezt a képet. Az abszolutizmust képviselő Ferdinánd király és monarchista, konzervatív hívei csaptak össze akkoriban az alkotmánypárti, liberális kormányzattal. A konfliktust csak a restauráció Franciaországának királyi seregei tudták lezárni: Ferdinánd segítségére bevonultak Spanyolhonba és legyőzték a liberálisokat. Goya festményén tűnődve elképzelhetjük ezt a korszakot: szegényes öltözékű idegenek püfölik egymást primitív furkósbotokkal, térdig belesüllyedve a mocsárba. Körülöttük kihalt pusztaság, kétoldalt közönyös hegyvonulatok húzódnak a messzeségbe. A két idegen nem törődik szorult helyzetével: egymással vannak elfoglalva, s a jelenet a kölcsönös csapások előtti utolsó pillanatot ábrázolja.

  I. A gyurcsányorbán-szindróma

 A Reakció 2008-as bejegyzéseinek olvasottsági ranglistája alapján a következő témákra: a Gyurcsánnyal, Orbánnal, zsidókkal, cigányokkal foglalkozó, s a csöccsel, pöccsel, pornóval viccelődő írásainkra kattintottak a legtöbben. Ki mire gerjed, ugye. A beköszönő 2009 margójára szánt írásomban az említett pártvezérekkel és a magyar választók szellemiségének változásával foglalkozok. Hogyan válunk mi is lassan furkósbottal hadonászó idegenekké?

*

 „Mi, az, kik egymást jobban, hogysem akármely nemzet ez világon, gyülöljük, és csak nem mint ebek vagyunk; mi, kik minden nyavalyánkban csak egymásra szánkat tátjuk, egyikünk az másikra vet s mindnyájan vagyunk pedig rosszak s az vétkesek; mi, az kik mindenik az maga privátumáért eleget perel és pattog, az publicumért közügyért megnémul és készek vagyunk s örömest látjuk felebarátunk házát égve látni, csak legyen annyi hasznunk benne, hogy annál melegedhessünk fél óráig...”

(Zrínyi Miklós, 1663 körül)

*

 Nem szokásom személyes dolgokkal traktálni az olvasókat, de mostani írásom kapcsán megjegyzem: nem véletlenül kerülöm hosszú ideje a magyar politikai helyzetről szóló témákat. A Magyar Hírlapba nyár eleje óta nem írok többet publicisztikákat - ahogy más reakciós kollégánk sem -, a lapban megszólaló fiatal, konzervatív hangot azóta alkalmanként Ágoston Balázs képviseli. A Reakció blogján is szeptemberben írtam utoljára hosszabban a magyar politikai helyzetről, akkor is meglehetősen pesszimista hangulatban. Most visszaolvasva akkori megfigyeléseimet, meg kell állapítanom, azóta sem változott semmi. Befagyott minden.

Goya: Macskaharc

*

  Némi élet- és valóságtapasztalat birtokában már rég nem valláserkölcsi elveket és aszerint való cselekvést várok a politikusoktól. A 2006 őszi eseményeket, a kormányfő őszödi beszédet hallva, a rendőri brutalitás lehetőségét látva - és mindezek következmények nélküliségét megtapasztalva két útra tévedhet a megfigyelő: vagy radikalizálódik, és egyre kevesebbet gondolkodva követel (vagy követ el) egyre drasztikusabb, szellemi leépüléshez vezető cselekvéseket, vagy pedig bizonyos dolgok hiábavalóságát látva szkeptikussá válik, s a lehetőségekhez mérten kivonul, eltávolodik a közélettől, hogy más, építő jellegű dolgokkal foglalkozzon. Miután rájöttem, hogy képtelen lennék utcakövet hajítani embertársaimra, vagy rombolni városainkat, maradt a jó öreg(es) szkepticizmus.

 Így, az eléggé fiatalon felvett szkepszissel felvértezve erősen megcsappant a napi politikai események iránti érdeklődésem. Politikusoktól csak annyit várok, hogy a közélet farkastörvényei alapján, azokat felhasználva, lehetőségekhez mérve minél nagyobb arányban foglalkozzanak a közjóval, a jó élet lehetőségének (nem magának a jó életnek) a megteremtésével. Többet nem várok el, mert akkor megbolondulnék.

Goya: Az igazság meghalt

 II. Niccoló legjobb hazai tanítványa

 Mondjuk ki: a 2008-as év Gyurcsány Ferenc politikai győzelmével zárult. Az év első felében egy elsöprő arányú népszavazási vereséggel, majd koalíciós széteséssel, a kisebbségi kormányzat beindításával kellett megküzdenie. Tegyük most félre az újabb és újabb összesküvésekről szóló elméleteket, és nézzük a tényeket: Gyurcsányék permanens népszerűtlenségi mélyponton leledzve, parlamenti kisebbségbe szorulva is képesek voltak a kormányzás legalapvetőbb céljainak megvalósítására: a költségvetés megalkotására és annak elfogadtatására a Parlamentben.

 Tévedés ne essék, Gyurcsány Ferencet továbbra is erkölcsi hullának tartom, akinek a hatalomból való eltávolítása sürgősen esedékes lenne, jó másfél éve... Most könnyű lenne olcsó közírói fordulattal bolondnak titulálni a miniszterelnököt, de ezt elkerülve megállapítható: a nyilvánosság előtt mutatott, néha kenetteljes, néha gyermeteg viselkedése, és az őszödi beszédben, valamit nem nyilvános, például a Zuschlag-ügy vallomásai kapcsán megismert valódi arca, és az ezek közötti ellentmondások egy zavart, a hatalomtól eltorzult személyiségre utalnak, még egy egyszerű, nem pszichológus megfigyelő számára is. Nem irigyeljük közvetlen munkatársait és beosztottjait, de ezúton gratulálunk az e sorokat esetleg olvasó, konzervatív-liberális Szigetvári Viktornak, hogy újra a kormányfő szolgálatába állt. Nyilván mindennek megvan az ára.

 És mégis, levonva a következtést 2008 eseményeiből, meg kell állapítani: rövid távon, a politika önös és alantas céljait tekintve, Gyurcsány Ferenc a jelenlegi legtehetségesebb magyar politikus. Idéznünk kell ehelyütt Machiavellit, a reneszánsz korabeli olasz csirkefogót. Bár Loxon barátunk megállapításával egyetértek, miszerint „Machiavelli realizmusa szegényes és földies, idealizmusa ennek megfelelően pedig szellemi inspiráció nélküli, szimpla érzelmi-indulati töltet, ha épp nem az opportunizmusnak megfelelő hízelgés és krokodilkönnyek szivárognak soraiból”, de mit tegyünk, ha Niccoló alantas mércéjének tökéletesen megfelel a fenti magyar politikus.

 Macchiavelli legfontosabb tulajdonságnak a virtút, a politikai cselekvést tápláló erőt tartja. A politikus akarata nem erény, hanem tulajdonság, mely a fejedelem számára nélkülözhetetlen céljai eléréséhez, és amelynek lényege a körülményekhez való alkalmazkodás: a változó helyzet felismerése, az ahhoz igazított cselekvés. Úgy tűnik, a kormányfő felismerte a változó helyzetet, és ahhoz igazította cselekvéseit. Politikusi fortéllyal, a látszattal sem törődve megszerezte a szavazatokat a költségvetés elfogadásához, és valószínűleg az idei törvényhozáshoz is. Így a sokadszori kormánybuktatónak szánt népszavazás, és az ott elszenvedett súlyos vereség ellenére is nyugodtan hátradőlhetett a miniszterelnöki bársonyszékben a költségvetési szavazás napján.

Goya: Saturnus felfalja gyermekét

 Itt érünk a másik oldalhoz. Az SZDSZ-re és az MDF-re szinte fölösleges szót vesztegetni. Előbbiről továbbra is tartom tavaly megírt véleményemet, azzal a különbséggel, hogy egy év alatt mind Kókát, mind Fodort kipróbálták, és ezek után áll egy százalékon a népszerűségük. Már kiütni sem kell őket, megteszik ők maguk is, mi pedig kérünk egy kávét. Az MDF esetében a ferencvárosi kopogtatócédulás botrány után sokadszorra derült ki, hogy egy teljességgel amorális, kétes hátterű emberekből összeollózott álpártról van szó, támogatottságuk úgy áll, ahogy azt megérdemlik. És most ők alapítanak Ifjúsági Konzervatív Unió (IKU) néven fantom ifiszervezetet, röhej.

 III. Elkopott a farmer

 Az viszont már nagyobb probléma, hogy nem tudjuk, mennyi amorális, kétes hátterű embert ollóztak össze a Fideszbe is. Császár Antal, a Fidesszel 2006-ban szövetségre lépő Vállalkozók Pártja elnöke kilépett a frakcióból, majd rögtön „utána” elfogadta a kormánymegbízotti pozíciót. Az előbb emlegetett szkepszissel először is legyinthetünk az esetre, másodsorban pedig nem is igazán az adott C-kategóriás politikus gyarlóságát, hanem az adott párt és frakció ügyetlenségét kárhoztathatjuk. Nem tudtak Cs. szándékairól? Gyanútlanok voltak? Ugyan már, egyik párt esetében sem lovagok gyülekezetéről van szó. Nem kötöttek vele előre kölcsönös „kötelezettségvállalást”? Nem tudták mivel visszatartani, megfogni? „Érdekes” kollégájáról, Lengyel Zoltánról nem is beszélve. Kérdés, még hány ilyen figura ül a Fidesz padsoraiban a Parlamentben és az önkormányzatokban, a párt elhibázott szövetségesi politikája miatt?

 „Boldog Júdást még nem láttam” - kommentálta Császár esetét Orbán Viktor a Heti Válasznak adott decemberi interjúban (amit nem mellesleg Ablonczy Bálint kollégánk jegyez, HV-s színekben). Eső utáni biblikus köpönyegnek tartom a pártelnök szavait, miután egy köpönyegforgatóval szerződést kötött, aki a megfelelő pillanatban lelépett mellőle. Az sem írható fel Orbán politikusi dicsőségtáblájára, inkább mondjuk így: ügyetlen botlás volt, amikor az ünnepek előtt egy nap alatt mondott igent, majd visszakozott a Gyurcsánnyal való találkozástól. Hol van az az Orbán Viktor, aki a kilencvenes években megteremtette a modern magyar jobboldalt, és egyik utolsó, valódi politikai virtút bizonyító tetteként ellenzékből megválaszttatta a parlamenttel Sólyom Lászlót államfőnek? Elkopni látszik a farmer. Tegnap már a rendszerváltás mögötti rejtélyes paktumokról és az abból való kimaradásáról beszélt a magyar politikát egy évtizedig könnyedén uraló pártelnök.

 Kínai Kálmánék november végén joggal osztották ki az Arany Szömörcsög-díjat a Fidesznek, de úgy tűnik, az utolsó hónapban még inkább kiérdemelték a becses díjat. Orbán hezitálásán kívül a következőktől kaparhatta arcát a józan jobber szavazó: a gazdasági válság és a zsugorodás felé tartó hazánkban felléptek a 13. havi nyugdíj korlátozása ellen, majd név szerinti szavazást kértek róla; több képviselőjük (köztük OV, de ő büntetlenül) összevissza szavazott, sokszor a kisebbségi kormány álláspontját támogatva; akkor álltak nyíltan a sztrájk mellé, amikor a polgároknak már teljes mértékben elegük volt belőle; majd kedves karácsonyi ajándékként több ezer értelmetlen kérdéssel obstruálták a minisztériumi munkát. Emeljük ki Tasó László, eddig ismeretlen fideszes képviselő egyik kérdését: „K/8272 Mennyi az annyi?”.

*

 Az év első felében, a népszavazáson egy könnyed politikai győzelmet szerző Fidesz így év végére visszasüllyedt az egyrészt suta, másrészt irracionális politizálásba. S mintha elégséges lenne nekik, hogy a 2006-os vereség után győznek a 2008-as tavaszi népszavazáson, majd utána valahogy kibekkelik a 2009-es nyári EP-választásig, utána nincs sok hátra a 2010-es választásokig, s mindezek után lesz, ami lesz. Mintha lenne idő a halogatásra, a súlytalan papagáj-nagyüzemre, s lenne idő a valósággal történő szembenézés elkerülésére.

 Úgy tűnik, hogy miután a népszavazás után sem sikerült leváltani Gyurcsányékat, nem maradt más választás, mint annak a szajkózása, amit a választók - szerintük - hallani szeretnének. Érthetetlen, hogy a várhatóan még súlyosabb nehézségeket hozó 2009-es év előtt miért hitetik el az oly előszeretettel emlegetett Emberekkel, hogy van pénz a pluszjuttatásokra, van pénz a sztrájkolók kifizetésére, és persze azt is, hogy a kormányt bármelyik pillanatban le lehet váltani, csak mozdulni kell - és utána jön a jólét, és minden probléma megoldódik.

 A Fidesz ugyanis ezzel maga alatt vágja a fát, mert egyrészt nem lehet bármelyik pillanatban leváltani a kormányt, nem lesznek - mert nem lehetséges - előrehozott választások, ahogy erre féléves, de a magyar közállapotok változatlansága miatt ma is aktuális cikkében rámutatott Mráz Ágoston Sámuel barátunk a Hírlapban. Másrészt a Fidesz hatalomra kerülése esetén sem fogja tudni teljesíteni azokat a követeléseket, amelyek mellett ma kiáll. Ezzel persze nem mondok újat, más, hivatásos elemzők már ezerszer elmondták ugyanezt.

Goya: Rablás

  IV. Délibábos világképek

 Itt jutunk el egy szerintem egyre komolyabb problémához: a jobboldali választók hangulatának és az általuk támogatott párt nézeteinek az eltávolodásához. A Fidesz toronymagasan vezet a népszerűségi listákon, ez igaz. De jellemző, hogy akkor nyílik legnagyobbra az olló, amikor a párt nem csinál semmit.

 Az elkötelezett választók viszont cselekvést szeretnének látni. Ki így, ki úgy. Az elvárások sajnos ellentmondóak. Azok, akik hat éve együtt mozdulnának, értsük ezt bárhogy is, egyre radikalizálódnak, és elégedetlenek a nem mozduló Fidesszel. A radikális nézetekkel rendelkező választók száma messze meghaladja a radikáljobbos pártok egy-két százalékos támogatottságát. Utóbbiak helyzetéről Szabó Márk írt egy remek tanulmányt az aktuális Kommentárba, egyik lényeges feltevése a következő: a magyarországi radikális jobboldal hármas kihívással néz szembe: szervezeti szinten egységesnek és jól lehatárolhatónak kell mutatkoznia, ideológiai téren meg kell húznia azokat a határokat, melyek elválasztják a par excellence neonáci eszméket hirdető csoportosulásoktól, végül pedig koherens politikai programmal kell előállnia, ami a rendszerkritikán túl képes szavazatszerzésre is alkalmas pozitív üzeneteket megfogalmazni.

 Radikális pártocskáink, és egyes egymással vetélkedő, néha kakiszexszel dobálozó sejtjeik messze járnak még ettől. A magyar választók fejében az elmúlt években végbement változásokat viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aki figyelmesen beszélgetett az elmúlt években jobboldali szavazókkal, legyenek azok fiatalok vagy idősek, fővárosiak vagy vidékiek, annak feltűnhetett nézeteik lassú, de biztos radikalizálódása. Elfojtott dühvel, frusztrációval, folyamatosan egyszerűsödő világnézettel, de a maguk igazában annál biztosabb hittel rendelkező tömegek alakultak ki. Ezek az emberek mind a mai napig a Fidesz táborának jelentős részét adják.

*

 A tömegpszichózis törvényszerűségeivel mindez megmagyarázható, de kérdés, mennyire jó ez Magyarországnak, és ezen belül a magyar jobboldalnak? Az előbb említett választói tömegek egy része a 2000-2002 óta létrejött jobboldali ellenkultúra harcos őrzője. Az akkori, mozgalmi időkben Orbánék helyesen ismerték fel, hogy a jobbos tábor politikai egységének megőrzése létfontosságú, hogy a ballib kormányzat alatt is kihúzzák a négy hét x szűk esztendőt.

 A mozgalom azonban, amelyet csakhamar magára hagytak, elindult a saját feje után - illetve a korábban emlegetett farkastörvények alapján olyan hangadók vették át a szellemi irányítást, amelyek nem éppen a valódi konzervativizmus felé mozdították a jobbereket. Így lett dicsőség Wass Albert összes kötetének ismerete (miközben mondjuk Cs. Szabó Lászlóról vagy prof. Molnár Tamásról nem is hallottak), így lett a csoporthoz tartozás jele az árpádsávos matricák ide-oda ragasztgatása (miközben a nemzeti lobogó lassan-lassan derogálóvá vált), és így lett külföldi élmény a mese-Erdély keresése Székelyföldön, hátbaveregetéssel vegyes lesajnálással párosulva. Például. A negatív identitásképző elemek sem hiányozhatnak: a kormányzat, annak támogatóinak, egyes népcsoportok, vagy azok egy részének változatos módszerekkel történő likvidálása is napirenden van, mindezeket különböző hőfokon előadva egy vicceskedő megjegyzéstől kezdve a kocsmai hőzöngésen keresztül az utcai felvonulásokig.

*

 Mindezek egy mesterkélt, eltorzult, délibábokra épülő világlátást plántáltak széles tömegekbe, olyanokba is, akik korábban képesek voltak a disztingválásra, a valódi problémák észrevételére. Kérdéses, hogy mennyiben hibás ebben a legnagyobb ellenzéki párt, vagy mennyire öngerjesztő ez a folyamat. Ezt a tábort egyébként nem érdekli a Fidesz balra hajló populizmusa sem, így is, úgy is jobbra szavaznak. De a kérdés: nem lehetne-e egyszer, legalább egyszer felnyitni a szemüket, hogy ráébredjenek, mi folyik a világban?

 A magyar jobboldali mainstream médiától ez egyre kevésbé várható. Lassan azt mondhatjuk: elemzők, közírók és más megmondóemberek tucatjai élnek meg abból, hogy napról napra, lapról lapra elismételik a legfásultabb jobbos közhelyeket ezekről, meg azokról, vélelmezett összeesküvésekről és az előrehozott választásokról. Ez persze minden résztvevőnek kényelmes. Az innenső oldali média páratlan lehetőségekkel rendelkezik egy új jobboldali közeg megteremtésére, de az elmúlt évek tapasztalai azt mutatják: a lehető legrosszabb, befáradt, provinciális irányba tart a polgári közbeszéd.

Goya: Kutya

  V. Nekünk Churchill kell

 Ennél is súlyosabb problémának találom, hogy a jelenlegi katasztrofális gazdasági, politikai helyzetben sincs olyan politikus, aki kijózanító hangot ütne meg. Személy szerint örömmel olvastam Sólyom László Reakciónak adott interjúját, vagy az elnök újévi köszöntését is, amelyből végre a valóság köszönt vissza. Mértékletességre, öngondoskodásra, óvatosságra intette a különböző önáltatásokba ájult népet. Sajnálatos, hogy erre szinte egyedül csak az államfő képes.

 Nem érdekel, hogy Gyurcsányéktól és a két álellenzéki álpárttól hasonló hangot hallok-e, avagy sem. Az viszont igen, hogy a hozzánk közel álló politikai táborban mit látok, mit hallok. Politikai ébredésem idején, 1997 és 2000 között ez a tábor volt a VOR-zakós exkommunisták, susogós melegítős kisgazdák és a rendszerváltást eláruló szadeszosok között a friss, nyugatos, izé, európaiértelembenvettkonzervatív erő. Mi történt azóta? Hogy van az, hogy Kínai Kálmánékat idézve „sikerült végtelenül kínossá tenni mindazoknak a helyzetét úri társaságokban, akik nyíltan vállalták fideszes pártszimpátiájukat”?

 Vért, verejtéket, kínokat ígérő, józan hangot megütő, nem a nagybetűs Igazságról, hanem annak kisbetűs, hétköznapi változatáról beszélő politikust szeretnénk hallani. Olyat, aki fel meri ébreszteni milliók valóságérzékét, akkor is - sőt, akkor igazán - ha az fáj. Mert most milliók nem tudják, mi folyik fejük felett és megszűnő határainkon túl, ahol a szlovákok meg a szlovének már eurót vesznek ki az automatákból, az elsejétől EU-elnök csehek pedig felosztották Európát Sarkozy elnökkel. S mi mindeközben, magunkba zárkózva, ködevésbe menekülve egyre atavisztikusabb mítoszokhoz és legendákhoz nyúlunk vissza, s annak megfelelően is kezdünk el viselkedni.

*

 Ne várjuk meg azt az időt, amikorra mi magunk leszünk ezek a mocsárba süllyedt idegenek, furkósbottal gyepálva egymást az utolsó leheletünkig.

 Goya: Ugyanazok