Nehéz hetek állnak mögöttünk, de ha nehezen is, túléltük az ünnepeket. Pedig egyértelmű, hogy a karácsonyt a férfiemberek kicsinálására találták fel. Ilyenkor a nők piszmognak a süteményekkel meg a csomagolópapírral, és semmi komoly dolgot nem csinálnak, míg a férfiaknak egy csomó emberes feladatot meg kell oldaniuk. A fa beszerzése, hazacipelése és befaragása; a család szállítása a pereputty különböző – jellemzően egymástól kurva messze lakó – ágai között, ami ráadásul részleges alkoholtilalommal is jár; az ajándékok összeszerelése, beüzemelése, megjavítása; és persze a főzés.

 Merthogy komoly alkalmakkor a vacsora elkészítését magára valamit is adó férfi nem engedi át partnerének, hacsak nem férfi ez utóbbi is. Nálunk ilyenről nincs szó, úgyhogy egyedül voltunk kénytelenek megfőzni az ünnepek és a környező vendégeskedések menüjét. Csakhogy ilyenkor szembesül az ember azzal a hétköznapokon könnyen elsikkadó ténnyel, hogy Magyarország népe alapvetően szart eszik. Mert szart adnak neki.

 Nem is az a zavaró, hogy a kaja tele van guargumival, dioxinnal, melaminnal és a periódusos rendszer „nehézfémek” rovatában szereplő valamennyi elemmel és azok összes elképzelhető kombinációjával. Egy természetgyógyász ismerősünk elárulta, hogy ezek a mérgek könnyen semlegesíthetők házi főzésű kajszipálinkával, így aggodalomra nincs ok. Az olyasmik sem izgatnak bennünket, hogy a tojást 76,4 fokos vízben 36 perc 13 másodpercig kell főzni, hogy tökéletes legyen, meg hogy csak a harmadik novemberi dér csípése után közvetlenül leszedett sombogyót fogyasszunk - az ilyen marhaságokat meghagyjuk nemi identitásukban bizonytalan polgártársainknak.

 Hanem amiatt követelünk új rendszerváltást, hogy a karácsonyi pulykacomb annyi vizet engedett a sütőben, hogy ropogós sült helyett leves lett belőle. Meg hogy ha a tejet kinn hagyjuk, akkor nem megalszik, hanem megzöldül és elrohad. Meg hogy hiába főzünk bele a bablevesbe egy akkora füstölt csülköt, aminek egy suhintásával a komplett hitközséget ki lehetne kergetni a Dohány utcából, nem füstölt, hanem virsliíze lesz. A virslinek viszont nincs virsliíze, mert azt bizonyíthatóan pakurából és Zsil-völgyi bányászok levetett gumicsizmáiból finomítják. Meg ogy a savanyúkáposztát ecetsavval kell locsolni, hogy a korhelyleves legalább egy picit savanyú legyen. És hogy fokhagymából egy kilót bele kell tenni mindenbe, hogy adjon némi ízt. Meg hogy a marhalábszár sárga színű és radírízű, viszont annyi antibiotikumot tömnek szegény tehénbe, hogy nemrég egy jó barátunk egy tál pörkölttől kigyógyult a szifiliszéből. Meg hogy a szaloncukrot az - amúgy nem túl igényesen nevelt - gyerek kiköpi, még akkor is, ha három napig semmi mást nem adunk neki enni.

 Hát ezek miatt mi minden további nélkül megostromolnánk a parlamentet vagy elfoglalnánk a köztévét. És a helyzet az, hogy nemcsak a hipermarketekben árulnak szart, hanem a piacokon is, ahol a közhiedelemmel ellentétben nem aranyos őstermelő nénik, hanem minden hájjal megkent rosszindulatú bunkók árusítanak ujjatlan pufidzsekiben. Mi még a közvetlen beszerzéssel is megjártuk: egy vidékre menekült kiugrott falleológus ismerősünktől rendeltünk egyszer egy nagy dagadt kacsát, ami hatórányi lassú párolás után is kőkemény maradt, mint egy Gréczy Zsolt-blogbejegyzés, hát azóta nem bízunk a parasztokban sem, főleg, miután később olvastuk a Petőfi Népében, hogy a megyei közgyűlési elnök külön meglátogatta egy csokor virággal a kacsánkat, mint Bács-Kiskun megye legidősebb baromfiját.

 A világ megérett a pusztulásra.