„Krúdy Gyula mindég elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az ákácok és a sírok között, késő délután, ősszel” – írta a tegnap 130 éve született író egyik rajongója, bizonyos Kosztolányi Dezső.
Krúdy: egy író, akit elnyelt a saját mítosza. Még azok is velőscsontra és szépasszonyokra asszociálnak neve hallatán, akik életükben nem olvastak egy sort sem tőle. Esetleg kezükbe került egyszer A vörös postakocsi. A legenda alakításában alighanem nagy szerepe van a Gundel-ivadék Latinovits Zoltánnak, aki Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében („Miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”) kalandozik a gasztronómia és a högyek világában. Ráadásul megcsodálhatjuk Bártfa havas-lovasszános főterét. A jó ételek, a szép hölgyek és a régi Magyarország ilyesforma vegyítése már legelső alkalommal meghódított minket.
A hedonista vonások mellett rituálisan, legalább száz éve visszatérő elem Krúdy kapcsán a „gordonkaszó” emlegetése. Kortársai még elsősorban az író hangjára utaltak (állítólag nagyon mély, kellemes orgánuma volt), későbbi irodalomtörténészek, kritikusok művészetének hangulatát idézték a hangszermetaforával. És tényleg. A nyírségi, dzsentri témájú írásoktól A podolini kísérteten, Az Aranykéz utcai szép napokon át a kései novellákig és a szürreális vízióvá összeálló Boldogult úrfikoromig valóban szinte mindegyik művet forgatva az a benyomása az olvasónak, hogy mély, melankolikus gordonkamuzsikát hallgat és őszi tájban jár. Emiatt sokan az első oldalak után félrerakják, vagy éppen modorosnak tartják. Mások, a kitartóbbak, azonban egy életre megszerethetik Krúdyt: nála nem a történet, nem a tér, és nem az idő a fontos, hanem a hangulat. Még a sokszor emlegetett múltba vágyódás is csak ürügy az atmoszféra megjelenítéséhez. Hevesi András írja, hogy Krúdy „múltat idéző kellékei hihetetlenül szegényesek, többnyire kimerülnek Balázs Sándor emlegetésében, a felleghajtó köpenyben és a Ráctemplom harangszavában”. Sok igazság van az ítéletben. Ám a burjánzó nyelv, a vágyódás egy soha nem létezett világba, a hangulatfestés a legváratlanabb pillanatban okoz gyönyörűséget a magyar nyelvet szeretőknek. Például: „Alkonyodott, mint a fáradt szív... A Nyírség apránként magára húzogatta álomködös kendőjét, mint egy beteges hölgy, aki délutáni ábrándozások után, alkonyattal megállapítja magában, hogy mégiscsak egyedül kell tovább élni. A nappali sugár lopva elhúzódik a messzi jegenyefasor mögött, mint egy jó kedves, aki még a távolból is visszainteget, de mégiscsak elmegy. Üres marad a helye a kályha melletti karosszékben.”
A minden értelemben nagyétvágyú hedonista és a virtuóz stílusművész képéhez had tegyük hozzá a magunkét: Krúdy Gyula körülbelül mindent tudott arról a régi Magyarországról. Nagyapja negyvennyolcas honvédtiszt volt, ő pedig tanult a szepességi Podolinban a „kegyesrendi atyáknál” és a szatmárnémeti jezsuitáknál is. Újságíróskodott a puritán Debrecenben és az újítószellemű, zizegő, magyar-zsidó Nagyváradon, hogy aztán Budapesttel jegyezze el végleg magát. Furcsa, néha félőrült figuráiban, kikapós asszonyaiban, a sorvadó kúriák, a csendes felvidéki kisvárosok, a zsibongó budapesti utcák, vagy éppen a halk Tabán ábrázolásában benne van az a Magyarország, ahol a vasúti restikben még jófajta citromos kolbászt lehetett enni és cigányzenekar húzta. Az a Magyarország, amely minden melankólia ellenére úgy érezte, van keresnivalója a huszadik században.
S hogy Krúdy mennyire érezte és értette ezt a világot, megvilágítja Nekünk Hunyady Sándor Családi albumban olvasható visszaemlékezése. A történet mintha a világban cél nélkül bolyongó Krúdy-hősökkel esett volna meg: a két író eredetileg Poprádon egy pofa sörre állt meg, hogy aztán két nap, két éjjel mulassanak Késmárkon. Felkeresik a helyi kuplerájt is, ahol teljes felfordulást idéznek elő, mert hosszú évek óta ők az első vendégek: az örömlányok zöldségtermesztésből élnek, korán fekszenek. A két úriember mégis jót kuglizik és beszélget a hölgyekkel.
Krúdy nem tartozott soha semmilyen írói csoportosuláshoz, folyóirat-körhöz: konok egykedvűséggel helyezte el tárcanovelláit, regényeit katolikus, szabadkőműves, fajvédő és legitmista lapokban. S bár állandó politikai nézetei sem nagyon voltak, hazáját, a hősei által néha szentnek nevezett Magyarországot nagyon szerette, annak múltját pedig mérhetetlenül tisztelte. Ezért csak itt, csak most, hadd helyezzük el őt egy reakciós panteon főhelyére. „Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel, nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha egészen odaadta volna magát bárkinek” - írta róla halála után szép esszéjében Schöpflin Aladár. Krúdy tapsikolt ugyan Károlyi Mihálynak, meg egészen rövid ideig a kommünnek is, de aztán megénekelte Horthy bevonulását is. Lépéseiben ne az ideológiai opportunistát lássuk: talán nem tévedünk nagyot, ha e gyors fordulatokat a mindig minden rendszerben pénzbe kerülő ital, szerelem, kártya, méretre szabott öltöny és szálloda forrásigényével magyarázzuk.
Krúdy titáni mennyiséget írt, egyes becslések szerint még Jókait is meghaladja az oeuvre. Bár többször nekiveselkedtek, egy sorozat sem érte el soha a teljességet. Ezért szorítunk tiszta szívből a pozsonyi Kalligramnak, amely 2005-ben nekilátott, hogy kiadja az eddigi legteljesebb gyűjteményt. Az ötven (!) kötetesre tervezett sorozat jelenleg a tizenharmadik kötetnél tart, s a gyűjtés során a szerkesztők több mint háromezer, eddig a szakemberek által sem ismert írásra - javarészt hírlapi publicisztikára - bukkantak. A rajongók sem tudhatták eddig, hogy Krúdyban a magyar csendőrirodalom megteremtőjét is tisztelhetjük: míves kakastollas tematikájú novellákat publikált 1896-1897-ben a Magyar Csendőr című világlapban.
Az írónak mindig volt egy titkos rajongói szektája. Ide tartozott például Márai Sándor is, aki tisztelete jeléül megírta Krúdy utolsó könyvét. A Szindbád hazamegy zseniális stílusutánérzéssel búcsúzik végleg a „hajós és úriember” Krúdy-Szindbádtól. A valahogy mindig sértődöttnek tűnő, írókról sok jót nem mondó Márai tőle szokatlan melegséggel emlékezett 1936-ban erre a különös művészemberre. „Megjött a tél. Ez az idő, amikor Krúdy csomagolt és Podolinba szokott utazni. Ő volt az utolsó magyar író, aki a hóesés láttára nem érezte kötelezőnek, hogy valami szociálisat gondoljon. Mi többiek, akik utána következtünk, nem merünk már szabadon örülni a festői tájnak, a hidegnek, a zúzmarás fék, a katonazenekar bömbölésére korcsolyázó, fagyott orrú párok, a vattázott, havas esti csend idilljének. (...) Ő volt az utolsó magyar író, aki még havas tárcákat, szikrázó porhóval behintett podolini útleírásokat tudott írni. »Tél «- gondolta, s kissé oldalt hajtotta fejét és már írta is. Esetleg odaírta alcímnek a régi gyermekújság-címlapok februári vezérmotívumát: »A tél örömei«. Krúdy havas tárcáiban nagyon jól nevelt, érzelmes, fitos- és piros orrú, muffos hölgyek ártatlanul bógniztak a jégen, olyan gyermekesen nevettek, mintha kettőig sem tudnának számolni, holott előzőleg, négytől ötig, szeretőjüknél viháncoltak a Viziváros egyik mellékutcájában s a muffban még most is ott rejtegették a cipőgombolót és a hajsütővasat. »Nincs már igazi szerelem - gondolta Krúdy dohogva, írás közben. - Az utolsó jóvérű tisztességes nő magával vitte a sírba a cipőgombolót.«”
Most megint közeleg a tél. Olvassunk tehát Krúdyt, s ha nagyon figyelünk, talán még a halk gordonkaszót is meghalljuk.