Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán,
mint a gazdagnak bemenni az Isten országába
(Máté 19,24)

 Ki szeret jobban, ki szeret igazán? Aki naponta elmondja szép szavakkal kedvesének, mennyire szereti? Vagy aki ajándékokkal, virágokkal fejezi ezt ki, esetleg aki ölelésekkel? Vagy aki napról-napra teszi a dolgát figyelmesen, és olykor különleges alkalmak kapcsán jelzi külön szeretetét?
 Meg lehet ezt ennyiből ítélni? Képmutató dolog a házassági évforduló megünneplése, mert az csak egy naptár által kreált ceremónia? Vagy az embernek csak legbelül kellene éreznie a kedves iránt szeretetét minden külön jel nélkül?

Örülök, hogy a minap egyik bejegyzés hozzászólásai között előkerült a kérdés, mert régóta szerettem volna itt is felvetni. Sokszor bírálják magukat felvilágosultnak tartó emberek mások vallásgyakorlatát, nem ritkán elmondva, minél szertartásszerűbben gyakorolja valaki hitét, annál sekélyesebb az.

 Valójában az ilyen mondatok mérhetetlen gőgről árulkodnak. A nézetről, hogy én át tudom látni a hit mélységeit, de te kis egyszerű gondolkodású ember meg nem, én intellektuális magasságokban járok, teszek a szertartásra, mert az ismétlődő jellege miatt nyilván csak valami felületes dolog, miközben szellemileg magasabb szinten állok, te kis buta egyszerű ember meg elveszel a liturgiában.

 Gőgben és okoskodásban persze azok képviselik az élvonalat, akik évente legfeljebb egyszer látnak vallásgyakorló embert, amikor elhalad a körmenet az ablakuk alatt. Hallani azonban hasonló hangokat azoktól is, akik hétköznap betévednek templomba, és fennakadnak a rózsafüzér-morzsolgató néniken.

  Ez a gőg azonban öntelt módon figyelmen kívül hagyja emberségünknek azt az alapvető jellegzetességét, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Ha a magát intellektuálisan sokra képzelő ember lenézi embertársát, aki szerinte nem képes összefüggéseket átlátni, valójában nem jobb a gazdagságba születettnél, aki lenézi a szegényt, vagy a rasszistánál, aki megveti a más génekkel születőt.

 „Én értem a hit lényegét, az ostoba viszont nem lát át a külsőségeken.” Az így kinyilatkoztatott felsőbbrendűség számomra pont azt fejezi ki, ami ellen szerintem Jézus is beszélt. Hiszem, hogy nem csak az anyagi gazdagságuk, hanem a vélt szellemi felsőbbrendűségük miatt magukat többnek tartókról is szól az a példabeszéd a tevéről meg a tű fokáról.

 A felvilágosult elmék bizony elég gyakran esnek abba a hibába, hogy megfeledkeznek az emberség lényegének azon alapjáról, miszerint mindannyian különbözünk, másfélék vagyunk, más tulajdonságokkal, más lehetőségekkel, más kifejezési képességekkel.

Vannak, akik nem képesek szebben mondatokba önteni gondolataikat a tanult liturgikus imáknál. Mások meg könyveket tudnak megtölteni filozófiájukkal. Hogy melyik fajta ember okozott több szenvedést eddig az emberiségnek, gondolom nem kell részleteznem, megtanított már minket a történelem, hova vezet ha magát intellektuálisan felsőbbrendűségnek tartó réteg megmutatja az igazságot az elmaradott embereknek.

 A szerető ember sokféle, sokfélén is szeret. Van, aki szóval, van, aki figyelmességgel, egy öleléssel, vagy akár ajándékkal fejezi ki szeretetét, mindenki ahogy legjobbnak gondolja, vagy ahogy tudja. Ezek a gesztusok persze nem csak őszinték lehetnek. Viszont aki ezen külsőségekből ítéli meg embertársait, nagyon messze jár azok, és hitük megértésétől.