Látszatországban mára végképp kiürült a politika. Mindent felzabált a bulvár, körítés helyett főfogássá vált a hatásvadászat, amelynek alá kell rendelni jövőt, méltóságot, mert méltóságból nem lesz mandátum. Aránylag találékony a magyar politikus, legalábbis az első vonalban (mögötte jobbára őt utánzó klónok hada tülekszik) és oszt, szoroz: érdemi politikai cselekvésre itt nincs igény (szerinte), csak kenyérre és cirkuszra, és ha az elsőre már hitelből is csak vékonyabbra futja, legyen az utóbbi díszesebb, hosszabb. Bátran csinálnak hülyét magukból, mórikálnak, rongyot ráznak, vagy éppen kutyát hagynak el, esetleg elbóvlisodott férfimagazinban nyilatkoznak. Azt hiszik, ez jó nekik.

 Magyarország leszakadása, lassú, de egyre érezhetőbb tönkremenetele leginkább abból az ostoba rövidlátásból fakad, hogy a stratégiai ügyek, a sorskérdések feláldozhatóak a rövid távú politikai előnyök oltárán, „hiszen utána majd mi – persze nélkülük – úgyis rendbe tesszük.” Holott többen éppen ezért a mentalitásért nem jutnak el a rendbetevés lehetőségéig. Aki itt a másik fél megsemmisítésére épít, orosz rulettet játszik az országgal, miközben körülöttünk mindenki kooperál a másikkal, az ellenfelével. Legyen bár közhely, de nemzeti minimum Európában mindenütt létezik, csak nálunk lehetetlen létrehozni. Képtelen rá az elégtelenül teljesítő politikai osztály. Az egyre elkeseredettebb elemzők még mindig az ír és a portugál példát emlegetik, de érdemes szokni a gondolatot, hogy inkább majd a szlovákok és a románok hátát nézegethetjük (felkészül: Horvátország, Szerbia).

 A magyar politikusból leginkább a hazánk iránti alázat, a jövőbe tekintő felelősségérzet és a korrekt alapokon zajló verseny képessége hiányzik. Akkor hát örüljünk a szombati „nemzeti csúcsnak”? Lám, egy asztalhoz ülnek a vezérek, a tekintélyek, és az egyéb notabilitások, itt az olyannyira hiányolt párbeszéd lehetősége, hátha végre nemcsak a harci tüzet fokozó párttévék hízlalásában egyeznek meg! De miért is kellenek tisztességes politikai dealekhez színházi díszletek? Előkészítetlen témafelvetések, átlátszó fontoskodások, hétórás produkció kamerák előtt, afféle nemzeti vacsoracsata, amelynek során nyilvánvalóan nem lehet komolyan megállapodni semmiben. Egyezségekre jutni csak politikai döntést követő hosszú szakmai egyeztetések után, újbóli politikai megerősítéssel lehet, ami semmiképpen nem egy hét munkája. Tizennyolc évnyi guanót nem lehet egy partvissal, öt perc alatt eltakarítani. Nem is akarják, persze.

 És a válság? Ott sem cirkuszi külsőségekre, hanem egy darab parlamenti plenáris ülésre, esetleg egy dolgozószobára van szükség, egy, a munkát a szereplésnél hangyányit jobban kedvelő miniszterelnökre, akinek köszönnek, nem köpik le pár percig, néhány ellenzéki pártelnökre, megegyezési hajlandóságra, és még több, nem látványos tárgyalásra. De a szombati találkozó kizárólag a magát újra nyeregben érző Gyurcsány Ferenc megerősödését szolgálja, amelyhez rúgkapálva, beakadt lemezjátszóval, de az ellenzék is kénytelen asszisztálni, mert különben igen komoly negatív kampány fenyegeti, és ez erodálhatja magabiztosnak tűnő előnyét. Egy találó régi bon mot szerint a szocialisták legjobban a válságmenedzseléshez értenek, azon válságokéhoz, amelyeket ők maguk állítanak elő. Ez ma is igaz: a szemétdombot, amelynek elhordására a kormányfő most drámai szavakkal maga köré hívja a nemzet „elitjét” (hahaha) nem kis részben ő maga gereblyézte össze az utcánk közepére. A távolmaradó Sólyom László (és Tölgyessy Péter) borítékolhatóan népszerűtlen álláspontot fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy ez a show a felelősség elmosását szolgálja, alkalmatlan a komoly döntésekre, és nem is legitim a parlamentarizmus szempontjából. Kétharmados parlamenti döntéseket nem lehet delegálni a miniszterelnök protokollvendégeire. Most nem érdekes, hogy a köztársasági elnöknek igaza van, ugyanis látszat-népfrontozni kell, azt szeretik a kádári népek. A Heti Hetesben majd nyilván jól megrugdossák az államfőt ripacsék, hogy mit keresett Jordániában, amikor éppen össze kell borulni, ez az összefogás, meg a többi banális marhaság. Holott a valódi nemzeti összefogás az új pártfinanszírozási törvénnyel, az összeomlást megelőző nyugdíjreformmal, a csendben kimúlt magyar külpolitika alapjainak konszenzusos feltámasztásával kezdődik, hogy csak három kulcsterületet mondjunk. De ezekben nem lesz megegyezés. Napirenden sincsenek.