Tölgy barátunk bejegyzése nem hagy nyugodni, bennem motoszkál egyfajta rossz érzés a téma kapcsán. Nem vagyok történész, és nem is tudnék mélyreható vitát folytatni a spanyol legújabb kor eseményeiről. Mégis, néhány gondolatot megosztanék veletek.

 Először is, nem hiszem, hogy Tölgy a Franco-korszak apologétája lenne. A mai vita kapcsán is felhívta a kritikusok figyelmét, hogy diktatúrának nevezi a Caudillo uralmát. Ezen túlmenően, értem én a bejegyzés fő témája kapcsán elkövetett kikacsintást is, tehát részben gegnek is számít a kis írás.

 Annyira azonban nem tudok nevetni.

 Vegyünk egy kézenfekvőnek tűnő hasonlatot. Franco hosszú uralmát valamennyire talán össze lehet vetni Kádár uralmával, még ha a különbségek adottak is.

 Franco egész életében „ellenforradalmi” volt, a balos ideológiák és egyenlősítő törekvések esküdt ellensége. Franco ellenfelei tudták, mit várhatnak tőle. Kádár viszont néhány nap alatt árulta el azt a forradalmat, ami mellett korábban esküt tett - hátba támadta korábbi elvtársait, és leverte saját népe szabadságharcát. Nehéz kimondani, de legyen: e tekintetben Franco jellemesebb figura volt Kádárnál.

 Ami azonos bennük: polgárháborúban fogant hatalmukat véres leszámolással erősítették meg, majd hosszú regnálásuk során fokozatosan konszolidálták a rendszerüket, míg végül - haláluk után - egyetlen vércsepp nélkül folyt le az átmenet a demokráciába (igen, tudom, Magyarország nem egészen olyan demokrácia, mint Spanyolország).

 Ha hűséges szeretnék maradni elveimhez, akkor nem tudok kettős mércét alkalmazni a két figura megítélése során, még úgy sem, hogy az egyik diktatúrája rám és mindannyiunk életére máig hatással van, míg a másikhoz tkp. semmi közöm. Mire is gondolok? Mint a kommancsizmus idején javaik nagy részétől megfosztott családok sarja, mint mindenfajta diktatúra ellenzője, és mint némi politikai erkölcs számonkérője - megvetem Kádár diktatúráját. Örülök, hogy véget ért, és nem jön újra el. Magyar vagyok, és felmenőim sorsa okán partikuláris nézőpontból tudom megítélni ezt a korszakot. Szubjektíven, egyéni szemüvegen keresztül értelmezem az akkori eseményeket. Mint mindenki más.

 A spanyolországi polgárháború és Franco diktatúrája azonban térben és időben messze esik a magyar jelentől. Mivel Rajk építész úron kívül nincs sok honfitársunk, akinek személyes, családi kapcsolata lenne az akkori spanyolországi időkkel, ezért megengedhetjük magunknak az objektivitást. Vagy, legalább a törekvést rá. Nem szerencsés Francót felhasználnunk saját, hazai, lezáratlan baloldali-jobboldali vitáinkhoz. Persze, ha spanyol lennék, valószínűleg fekete-fehéren látnám az eseményeket. Ha véletlenül ezzel a pedigrével Spanyolországba születtem volna, lehet, hogy francóista családom lenne, aminek ifjú sarjaként ott próbálnám elhatárolni európai értelemben vett konzervatív önmagamat a sötét múlttól, szmájli. De nem vagyok spanyol. Sem francóista, sem republikánus. Francóról és Kádárról alkotott véleményem azonban nem sokban különbözik, hiába volt tökéletesen ellentétes a világnézetük. A gátlástalan hatalomvágy mindenhol ugyanazt jelenti.

Picasso: Guernica

 Objektíven nézve nem látok túl sok dicsérnivalót Franco rendszerében. Egy zavaros, bal- és jobboldali államcsínyekkel tarkított évtized után 1936-ban a republikánus pártok szereztek többséget a választásokon, ők alakíthattak kormányt. Franco és tábornokai egy demokratikusan választott kormány ellen lázadtak fel. A köztársaságiak, balosok, komcsik, anarchisták persze egymást is gyakni kezdték, de tény: a lakosság akkori többsége által támogatott nézetek (és pl. nem szovjet tankok és árnyékukban érkező maroknyi komcsi) ellen lépett fel Franco, aminek 600 ezer polgárháborús áldozat lett az eredménye.

 A mindkét oldalon elkövetett, szörnyű háborús bűnöket most nem szeretném egymáshoz méricskélni. A győzelem után, a felelősségre vonási törvény alapján Franco százezreket küldött börtönbe vagy internáló táborba, és tízezreket végeztetett ki. A baloldal erőszakos felszámolásán túl a történelmi kisebbségek (katalánok, baszkok, galíciaiak) nyelvhasználatának teljes betiltását is elérte. A „katolicizmus elveire épített” francóista államban katolikus papok is áldozatul estek a terrornak. Történészek szerint a négyszázat is elérheti az általuk meggyilkolt baszk papok száma.

 Vitatnom kell Tölgy azon megállapítását is, hogy Spanyolországban sikeres volt a megbékélés. Statisztikai adatokkal nem tudok szolgálni, de személyes sztorival igen. Két spanyol, huszonéves ismerősöm (baloldaliak) máig gyűlölik a Franco-diktatúrát, és mind a királyi házat, mind a mai spanyol jobboldalt Franco örököseinek tekintik. Zapatero spanyol kormányfő nagyapja is a Franco katonái által kivégzett több tízezer áldozat között volt. A baloldali spanyol kormány tavalyi döntése, miszerint fel kell tárni a polgárháború tömegsírjait, és a Franco-korszak utolsó emlékeit is el kell tüntetni az utcákról, épületekről - mindez felzúdulást váltott ki Spanyolországban. A jobboldal a törvényjavaslatok megszavazása során megosztott volt: egyes passzusokat megszavazott, másokat nem. A teljes megbékélés ideje még nem érkezett el.

 A Franco által munkatábor-rabokkal építtetett kőkeresztet az áldozatok emlékének szentelni - nos, ez olyan fokú cinizmus, mintha Kádár János 1963-ban Recsk fölé építtetett volna a korábbi rabokkal egy bazi nagy vörös csillagot, és ott helyben megbékélésre hívta volna nemzetét.

 Franco egy klasszikus múlt századi, autoriter hadúr volt: Horthy a köbön, az ellentengernagynál kevesebb erkölcsi skrupulussal és több politikai érzékkel. Nem náci, de véreskezű diktátor volt. Nem tudom pozitívan értékelni. Nincs helye a pantheonomban. Nekem nem Franco, sütöm el a gyenge szóviccet a végén.

(A történelmi adatokat a Németh István szerkesztette, 20. Századi Egyetemes Történet c. Osiris-kötetből vettem)