Agyondicsértek a szüleim. Nem csak engem, hanem egymást és a nővéremet is. Esténként leültünk vacsorázni és dicshimnuszokat zengtünk. Ilyenkor kiderült, hogy anyukám zseniális és rettentő okos, apukám a világ legeredetibb embere, aki rendkívül keményen és ügyesen intézi a munkahelyi konfliktusait, a nővérem a világon a leglogikusabb, akit még csodálatos művészi tehetséggel is megáldott a sors, én pedig frenetikusan adom elő, hogy mennyire utálom az iskolát. Pszichiáter gyerek vagyok, kísérleti alany. Nem bánom, hiszen a szakma legkiválóbbja kísérletezett velem. Elég kellemesen.

 Ez az egész dicsérgetés aztán folytatódott. Dicsérünk mindenkit: barátokat, kollégákat, rokonokat. Szemtől szembe, gyorsan. Sőt, a szidást blokkoltuk. Van, akit nem lehet szidni. Ha egy barátom véletlenül megjegyzést tesz a tökhülye haveromra, akkor kifakadok, hogy ő tabu, őt nem lehet szidni. Tökhülye, ezt mindenki tudja, de nem kell hangoztatni is.

 Van még egy duplacsavar a történetben. Anyám megmondta, hogyha megházasodom, onnantól mindenben a férjemmel ért egyet. (Még egy kísérlet.) Ez így is lett. Ha véletlenül elejtek egy kis megjegyzést, akkor anyám rögtön rámripakodik, hogy: neki van igaza!

 Ezért alacsony lett a kritika ingerküszöböm. Nagyon szúr, de gyorsan elmúlik. Ha nem múlik, akkor megkérdezem az apámat, hogy igaza van-e az illetőnek, és megnyugtat: gonosz az, aki egy ilyen tündért bánt.

 Tehát ti mind elképesztően kedvesek vagytok, sokkal okosabbak, mint én. Hoch-intellektüel bagázs. Nagy megtiszteletetés.

 Jobban is írtok. Na, csá.