Hol volt, hol nem volt, volt, sőt van egyszer egy komancs. Nevezzük Huszty Andrásnak. A névválasztás nem véletlen: az illetőt speciel tényleg Huszty Andrásnak hívják, de természetesen nevezhetnék egész másnak is. Huszty úr az a fajta komancs, aki szereti a nagy befolyást, a sok pénzt és a kiadós – nem saját zsebből fedezett – étkezéseket. Biztosan ismerik ezt a típust.

 Nos, Huszty úr mindig igyekezett elkerülni, hogy a politika első vonalában ugrabugráljon, helyette a nagy állami vállalatok iránt érzett furcsa vonzódást, talán annak köszönhetően, hogy a közgazdasági egyetem után Moszkvában szerzett diplomát. 1989-ben az Általános Értékforgalmi Banknál helyezkedett el, itt 1995-ben vezérigazgató lett, majd 1996–1998 között a Magyar Fejlesztési Banknál tevékenykedett, szintén vezérigazgatóként. A klerikálfasiszta rémuralom négy évét Huszty úr a magánszférában bekkelte ki, de 2002-ben újra hívta a haza, ekkor a Malév igazgatóságának elnöke lett. Innen hamarosan mindenféle zavaros ügyek miatt kitették, úgyhogy 2003-ban bekopogtatott az akkoriban fénykorát élő Medgyessy Péter miniszterelnökhöz, s ezt mondta neki:

 – Petikém, kéne egy jó állás.

 – Rendben, Bandi, kapsz egy jó állást.

 Azzal Medgyessy meg is tette hősünket a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok fejlesztéséért felelős kormánymegbízottnak. Hogy miért pont ennek, az örök rejtély: Huszty soha életében nem járt korábban Kínában, kínaiul nem tud, Kínához nem ért. Ráadásul Magyarországon nem szokás külön embert kinevezni az egyes országokkal való kapcsolattartásra, így nincs megbízottja a német, amerikai vagy zimbabwei kapcsolatoknak sem. Arra ott vannak a külügyminisztérium meg a gazdasági minisztérium illetékes osztályai.

 Később Medgyessy ment, Huszty maradt, csak a „kormánymegbízott” titulust változtatták meg 2005-től „kormánybiztossá”. Aztán 2006-tól újra módosult a cím, ekkortól fogva Huszty urat mind a mai napig „A Magyar-Kínai Gazdasági Kapcsolatok Fejlesztéséért, valamint a 2010. évi Shanghai-i Világkiállításon Történő Részvétel Koordinálásáért Felelős Miniszterelnöki Megbízottként” tartják számon.

  S hogy miért jó „A Magyar-Kínai Gazdasági Kapcsolatok Fejlesztéséért, valamint a 2010. évi Shanghai-i Világkiállításon Történő Részvétel Koordinálásáért Felelős Miniszterelnöki Megbízottnak” lenni? Hát először is az embernek van egy szép címeres névjegye meg egy irodája a belvárosban. Titkárnője és más segítői. Évente vagy tucatszor elrepülhet Kínába – természetesen business classon –, ott jókat ehet, s érdekes dolgokat láthat. Fontos emberek körül sündöröghet, hiszen a fontos emberek most gyakrabban járnak Kínába, mint hugyozni, s ilyenkor a miniszterelnöki megbízott is elkíséri őket. Mi mindent meg lehet beszélni egy tízórás repülőúton! Dolgozni nem kell sokat, még azt sem teszi senki szóvá, ha a hivatal öt év alatt egy árva honlapot sem volt képes elkészíteni magának. Néha be kell menni a tévébe, és elmondani, hogy a távoli Kínában a kecskék elefántnyi méretűek, az embereknek két fejük van, és akkora kukorica nő, mint az osztankinói tévétorony. Végül, de nem utolsósorban, ha az embernek van rá hajlama, akkor az állami utak és tárgyalások nyújtotta lehetőségeket remekül ki lehet használni magánüzleti érdekeltségek érvényesítésére, különböző strómanokon és Kajmán-szigeteki off-shore cégeken keresztül. (Természetesen nem állítjuk, hogy Huszty úrnak lenne ilyen hajlama.)

S hogy az ország számára hasznos-e egy ilyen hivatal fenntartása? A dolog természetéből fakadóan soha nem fog kiderülni, hogy valószínűleg nem. A magyar-kínai gazdasági kapcsolatok szépen fejlődnek (pontosabban a Magyarországon és a Kínában tevékenykedő multik cégen belül, illetve egymás közt folyamatosan növekvő volumenű kereskedelmet folytatnak), így a statisztikák alapján Huszty úr tevékenysége akár igazolható is. Mindenesetre jelentős magyar beruházás Kínában nem valósult még meg (ami megvalósult, az azóta tönkre is ment), s a kínai befektetők se lepték el hazánkat. Fél évtizede havonta bejelentik, hogy Magyarországon lesz Kína európai áruelosztó központja, ami amúgy teljesen értelmetlen lenne (mi a francnak szállítanák a hamburgi teherkikötőből Pestre az árut, hogy aztán visszavigyék a hamburgi boltokba?), de éppen ezért nem úgy néz ki, hogy valaha is lesz belőle valami. Ötéves tevékenysége alatt tehát a Huszty-féle hivatal semmilyen konkrét gazdasági eredményt nem tudott felmutatni. Persze nem ez a legnagyobb probléma a komcsi kormányokkal, sőt a hivatal működésére elköltött összeg aprópénznek tekinthető azokhoz a summákhoz képest, amelyeket naponta kidobnak az ablakon hülyeségekre. Még csak különösebb botrányok sem kötődnek a megbízott nevéhez, azt leszámítva, hogy a shanghai-i expó magyar pavilonjának megtervezésére kiírt pályázat klasszikus utolsó pillanatban meghirdetett, előre levajazott bulinak tűnt. Emiatt azonban csak az építészek pampogtak egymás közt, de őket amúgy is mindenki utálja.

Mindenesetre, amikor azon tűnődünk, hogy hova lett az a sok pénz, a magyar-kínai miniszterelnöki megbízotti hivatalhoz hasonló apróságokat is érdemes számba venni.

 Amúgy baj-e, ha egy kormány fontosnak tartja a kínai kapcsolatokat? Nem baj, Kína nagy ország, nemcsak érdemes, hanem muszáj is üzletelni vele. De vajon úgy lehet-e Kínával sikeresen üzletelni, hogy jó sok állami hivatalnokot utaztatunk oda, illetve fogadunk onnan? Nem, nem úgy lehet. ’81-ben még úgy lehetett, most már nem. Most már a dolog sokkal egyszerűbb: 1) Gyártani kell valamit, ami jobb és olcsóbb, mint az adott dolog Kínában jelenleg kapható megfelelője. 2) Nyitni kell egy nagy boltot Kínában, s ott az adott dolgot eladni sok-sok kínainak, méghozzá úgy, hogy a befektetés még azelőtt megtérüljön, mielőtt a gyártási technikát ellopnák.

 Huszty urat pedig lepjük meg egy üveg, kínai exportra szánt magyar borral.