„Hová mennek? Kihez és miért?” – klasszikus román határellenőrzések jutnak eszünkbe, amikor az ukrán határőr faggat minket a beregsurányi átkelőponton. Pedig csak a rutinmunkáját végzi az új, immáron schengeni vasfüggöny keleti oldalán. Egy kis papírra gondosan felírja, hogy hányan ülünk a kocsiban. A cetlit visszafelé le kell adnunk, nehogy embereket csempészhessünk haza. (Aztán végül menekültek és cigaretta helyett csak a grúz Bordzsomi ásványvízből csempészünk nagyobb mennyiséget.) Átzökkenünk a független Ukrajnába: az első benyomások, miként lényegében a későbbiek is, a ’92-es székelyföldi kalandjainkat idézik fel. De ez Kárpátalja. Mostoha sorsú vidék, Magyarország részeként is szegény volt, de amióta elcsatolták, közép-európai mércével is gyötrelmes évtizedeken ment keresztül. Csehszlovák gyarmatosítás, visszacsatolás, a túlnyomórészt magyar érzelmű zsidóság kiirtása, front közepe, málenkij robot, Szovjetunió, a maga minden máig érő borzalmával, és most az intenzív nemzetépítésbe fogott Ukrajna, immáron tizenhét esztendeje. Különös szerencsétlenségünk, hogy intenzív nemzetépítés mindig ott folyik, ahol egy védtelen magyar kisebbség él, de ezen utólag nehéz változtatni, és a siránkozástól nem lesz jobb. Mit tegyünk tehát, ha számunkra fontos, hogy maradjon magyar szó Kárpátalján?
Először is jól tesszük, ha tényleg itt segítünk. Nem mintha lebecsülnénk a Felvidéken zajló drámai mértékű és iramú asszimilációt, vagy az erdélyi helyzetet. A verbálkarate és szájmagyarkodás helyett ott is elkél az értelmes, jól célzott segítség. Mégis, Kárpátalja nincs divatban, a magyar közösség kis létszáma miatt hagyományosan kevesebb figyelem esik az itt élő magyarságra. Pedig igazán súlyos a helyzet. A schengeni szögesdrót felállítása csak nehezített azon, hogy a magyar oktatás utolsó bástyáiért folyik a harc. Ez nem egy patetikus nemzethalál-vízió, hanem a hideg tények világa. Nem is egy látványos háború, itt csendben veszítjük el a hadállásokat, ha kimarad egy-egy magyar osztály. Civil összefogásból született alapítványunk ezért döntött úgy, hogy Kárpátaljára, és ezen belül is elsősorban a szórványmagyarság oktatásügyének segítésére koncentrál. A most záruló tanévben a Zrínyi Ilona Ösztöndíjprogram keretében harmadik alkalommal hirdettük meg a „Fogadjon örökbe egy magyar tanárt!” akciót. Most is azért utaztunk Beregszászra és Técsőre, hogy összesen 83 pályázónak adjunk át fejenként 40.000 forintos ösztöndíjat. Adományozóinkkal együtt olyan fiatal kárpátaljai magyar pedagógusokat támogatunk, akik mindannyian a szórványban tanítanak, igen nehéz körülmények között. A túlnyomórészt adófizetői egy százalékokból és a Nemzeti Civil Alapprogramból elnyert pénz most ennyire elég. De talán ez a – részben a magyar állam helyett végzett – munka sem kevés. Kárpátalja ma kis túlzással hét lakat alatt van. Magyarországról még csak beutazhatunk, de az ott élők – a minimális hatókörű (50 km) és szigorúan ellenőrzött kishatárátkelés kivételével – nem utazhatnak Magyarországra, csak akkor, ha egyenes ági felmenőjük vagy gyermekük él Magyarországon. Tehát a hatályos magyar rendelkezések értelmében a testvér például nem elég közeli rokonsági fok. Mindezeken felül, ha a kárpátaljai magyar mégis eljut az anyaországba, a magyar határőrök rendszeresen leukránozzák. Ezért indokoltnak tűnik, hogy a magyar határvédelem számára kötelezően bevezessenek egy földrajzi-történelmi gyorstalpalót, melyeket én magyar állami fizetéssel a kárpátaljai magyar pedagógusokra bíznék, akik szintén gyakran szenvedik el ezeket a megaláztatásokat.
De mit tegyen, aki nem szeretne adakozni, vagy nem tud, mégis segítene? Utazzon Kárpátaljára! Túrázzon, pihenjen, költse el pénzét magyar panziókban. A nyugati világtól való relatív elzártságnak azért egy pozitív oldala van: a viszonylagos érintetlenség. A turizmusban hatalmas potenciál rejtőzik, és addig is, amíg kiépül az infrastruktúra (vagy éppen főleg azelőtt!) érdemes kirándulni a magyar emlékektől dús Tisza-környéki falvakba, a fantasztikus hegyekbe és a nagyobb városokba is. Kárpátalja nem divatos, de fontos, mert ott számítanak ránk. Vajon mi is számítunk-e a 150 ezer kárpátaljai magyarra?
