Jó napot, jó táncolást! Önök a Reakció népzenei rovatát olvassák, amelyben hétről hétre méltán, vagy méltatlanul elfelejtett slágerekkel kedveskedünk olvasóinknak.

 Ön már túl van harmincon, de még mindig emlékszik azokra az általános iskolai osztályfarsangokra, amikor kalóznak öltözve két hercegkisasszonnyal, három űrhajóssal, egy ludasmatyival, négy pillangóval és egy teleszart zoknival arra táncolt, hogy „Állj, állj, állj vagy lövök, a csatát én nyertem”? Aztán, néhány évvel később, amikor a szülők nélkül ment az osztálybuli, Ön összeszedte minden bátorságát, és a buli végén a lassú blokkban a többi fiú megvetésétől kísérve felkérte Katit, akivel izzadó kézzel arra lassúzott Dollyval, hogy „Arrivedeci, amore, amore, amore”. Akkor azt gondolta, már igazi férfi. No persze, mert akkor még nem tudta, mennyire fog fájni a szíve, amikor jó néhány évvel később, azon a bizonyos kilencvenes évek közepi gólyabálon, egy szőrös állat a felsősök közül a „Lesben áll egy cápa, áldozatra várva” dallamára olyan végtelenül lazán a lépcsőfordulóban megdugta azt a kis szöszi csajt, akinek Ön már hónapok óta udvarolt.

 Persze ebcsont beforr, Lukács Laci sorai pedig mindig eszébe jutnak, amikor a hétindító értekezleteken az ostoba főnöke osztja az észt: „Mert rabszolga vagy minden reggel, este a moziban Schwarzenegger…” Szóval ez egy, a kevésbé bennfentes zenebuziknak szóló zenebutik lesz. Mert itt nem lesznek bennfentes pletykák, lemezeladási listák, zenei hókuszpókok, koncerttippek. Itt nem lesz más, csak a nagy betűs ZENE. Respect!

 Nézzük eheti slágerlistánkat!

3.
Ámokfutók: Szomorú szamuráj

 A harmadik helyen mindjárt itt van Ács Feri barátunk gyűjtése. Barátunknak, no és persze ennek a számnak elévülhetetlen érdeme van abban, hogy ez a rovat hétről hétre jelentkezni fog, és a politikától, irodalomtól, kultúrától és minden egyébtől megfáradt olvasóinkat visszakalauzolja a boldog nyolcvanas és kilencvenes évekbe. Tegyük a szívünkre a kezünket, és egy évtized távlatából valljuk be, hogy ez a szám, ez a két szó, ami a legjobban jellemezte a kilencvenes éveket. Szomorú szamuráj. Ebben a két szóban minden benne van, Kónya Imre bajszától, Horn Gyula vaskoronáján át, egészen Orbán Viktor farmerzakójáig. Tudom, sokaknak ez fáj, de tetszik, nem tetszik, ki kell mondanunk, hogy súlya legyen a szavainknak: a kilencvenes évek Magyarországa Kozsó egy félreálló tincséből bújt elő. Akkor még ezt persze nem tudtuk. Ma már, megnézve ezt a klipet, látva a fekete-fehér kontra színes játékot, látva a pengén villanó fényt, a nyolcvanas évekből itt maradt házibulik frizuráit, látva a mesélő Kozsó mögötti szép és megindító háttértörténetet, és persze hallva a szöveget, mindenki előtt világos, hogy honnan indultunk el valójában. Hát onnan valahonnan a Jászai Mari térről, két cekkerrel a kezünkben… Miközben azt dúdoltuk, hogy „Inninomannanikó-manannórej…”

 Ehhez nincs mit hozzátennünk. Imádlak, szomorú Zoli bá! Harcolj értem!

2.
Neoton: Sandokán

 Csepregi Éva a nyolcvanas években nemcsak szexszimbólum volt számunkra, hanem a szabadság kis köreit is ő jelentette. A nemzeti ikonosztázban ezt a kiemelkedő helyet pedig ezzel a slágerrel érdemelte ki. Ami nagyon is rendjén van. Mert hát mindenki tudja, hogy miről van szó. Csepregi Éva ugyanis a budai vár előtt ebben a klipben nem Kabir Bedire vár, hanem egy igazi magyar szabadságharcosra. Mondanám, hogy Orbán Viktorra, de most nem akarok aktuálpolitizálni, úgyhogy a képzeletbeli magyar forradalmár legyen inkább Kis János. Ez a napnál is világosabb és erre az alkotók is jól figyeltek, amikor ezt a csinos kis „maláj” klipet összerakták. Mert hát, kérem szépen, itt annyi a magyar áthallás, mint égen a csillag! Mondanom sem kell, hogy a finomságokra érzéketlen Kádár-rendszer cenzorainak otromba fülét elkerülték ezek az áthallások. Őket teljesen megtévesztették a közeli plánok, az ötletes kalóz jelmezek, a csíkos póló és a szalmakalap, no meg a kamera előtt egymást körbe-körbe kergető zenészek. Mondanám, hogy a Kádár-rendszert a szemellenzős ostobaság vitte hullámsírba, de jól tudjuk, hogy a kommunizmus Titanicjának elsüllyesztésekor az ostobaság csak a jéghegy csúcsa volt. És ezt nagyon jól használták ki ennek a klipnek az alkotói. Joggal az övék a második hely!   

 
 Hogy miért ő nyerte meg eheti versenyünket? Jó kérdés. Talán a klip, a szöveg méltánytalan elfeledettsége indított minket arra, hogy így utólag a magunk szerény eszközeivel fejet és térdet hajtsunk az alkotók előtt. Ha kicsit nagyobb publicitást kapott volna ez a klip, vagy legalább Demszky Gáborhoz eljutott volna ezeknek a mindenre elszánt énekeseknek a hangja, akkor ma nem lenne négyesmetró beruházás, akkor azt a töménytelen sok pénzt lélegeztetőgépre költhette volna a kormány és most sokkal, de sokkal népszerűbb lenne. Arról nem is beszélve, hogy nem kéne összeszorított fogakkal utaznunk a metrón, a tipi-tapi dinók miatt szorongva.