Gyerekkorunk kedvenc játékai közé tartozott az autóskártya. A mindent vivő kártyalap a Lola-T nevű szuperjárgány volt. Ma legördült a futószalagról a balliberális Lola-T, ki is nyomtatták az értelmiség lapjába'.
Bauer Tamás a mai ÉS-ben tökéletesen összefoglalta a balliberális oldal minden ezredforduló utáni közhelyét, szófordulatát, dühét és félelmét. Nem kevés tétel már ironikus reakciós publicisztikák, bejegyzések fűszerévé vált, most viszont egy dózisban megkapunk mindent. Érdemes lenne elemezni, mondatról mondatra. Elektronikus formában csak a vonatkozó Index-fórumban érhető el a cikk, ezért ide is bemásolom, csemegézzetek. Köszönet tölgynek a kommentért.
Nem fogjátok elhinni, hogy mi Bauer végső, ultimate érve 2008-ban, a Lola-T:
„Az sem fordulhat elő demokráciában, hogy miniszterelnökségre aspirálhasson az, akinek mindmáig tisztázatlan bánya- és szőlőügyei vannak.”
Mer' a Zorbánbányák. Ennyit tudnak.
Mi lesz? Mi van? Mi legyen?
Bauer Tamás
Mi lesz most, kérdezik sokan. Ha a dolgok így mennek tovább, akkor a Fidesz nagy arányban megnyeri a következő választásokat. Ha pedig megnyeri a következő választásokat, akkor nem fog habozni, és felépíti a maga tekintélyelvű, keresztény-nemzeti, Eörsi István kifejezésével újhorthysta Magyarországát. Ha visszaemlékszünk arra, hogy mi folyt Orbán Viktor 1998 és 2002 közötti miniszterelnöksége alatt – hat év elteltével sokan hajlamosak ezt elfelejteni –, és mit tervezett arra az esetre, ha tovább is kormányon marad – megjegyzéseiből erre nézve is sok mindent ki lehetett következtetni –, akkor nincs okunk kételkedni, hogy ha most nyer, és különösen, ha kétharmaddal nyer, akkor valami ilyesmi történik. Az MSZP és az SZDSZ ma valószínűnek látszó veresége ezért nem egyszerűen a parlamenti váltógazdálkodásban szokásos, négy évre szóló kormányváltás lenne, hanem, hogy autentikus megfogalmazást használjunk, „több mint kormányváltás”, messze több.
Eörsi István jelzőjét maga Orbán igazolta azzal, hogy újjáélesztette a királyi korona köztársasághoz méltatlan kultuszát, és felélesztette a Corvin-lánc kitüntetést. De e külsőségeknél is fontosabb a tartalom. A gazdaságban a Fidesz az erőteljes állami beavatkozás, a gazdasági nacionalizmus, a külföldi tőkével szembeni gyanakvás talaján áll, kész az újra-államosításra, a piackorlátozó intézkedésekre. A jövedelempolitikában a gazdaságilag aktívaknak kedvez a munkaerőpiacról kiszorulókkal, illetve az azt már elhagyókkal szemben. Ezt is tükrözi a Fidesz retorikájában megjelenő erőkultusz: a szolidaritás elvével az érdemek alapján álló jövedelempolitikát állítja szembe. Erről szólt a Fidesz-kormány adópolitikája, bérpolitikája, foglalkoztatás-politikája. A Fidesz politikai dokumentumaiból, így az Erős Magyarország című programjából – bármilyen keveset igyekeznek is szándékaikról elárulni – kiolvasható, hogy effajta társadalompolitikához térnének vissza.
Jól egészítené ki ezt az életmód-kisebbségekkel szembeni intolerancia és a represszív büntetőpolitika felélesztése. Annak idején az Orbán-kormány következetesen az állam és az egyházak közötti közéleti szimbiózis kialakítására törekedett, s az elmúlt hetek gesztusai világossá tették: a Fidesz a jövőben is ezt fogja képviselni. A semleges állam, az 1989-90-es rendszerváltás e kiemelkedő vívmánya idegen tőle, fel kívánja számolni. Még ellenzéki pártként is egyre szélesebb körű saját pártsajtót és –médiát épített ki, a kormányhatalom birtokában majd újra ellenőrzése alá vonja a közszolgálatot is, ahogy a fideszes önkormányzatokban ma is történik. Az is bekövetkezik majd kormányszinten, amit a Fidesz az önkormányzatokban például a színházigazgatók ügyében csinál.
Négyéves kormányzását a szomszédok ellen a „határokon átívelő nemzetegyesítés” jegyében folytatott hidegháború jellemezte, s jelentős ellenzéki erőként is ezt folytatja tovább, ennek jegyében csatlakozott a kettős állampolgárság (korábban a Fidesz által még elutasított) követeléséhez, a magyar állam fennhatóságának a szomszéd országokban élő magyarokra való részleges kiterjesztéséhez. Alighanem lesz majd „Nemzetőrség” is, ahol a kötelező katonaság pótlására a fiatalok megkapják a szükséges hazafias nevelést. És végül a legfontosabb: miniszterelnöksége idején Orbán szinte mindent megtett a hatalommegosztás gyengítésére, ami az adott alkotmányos keretek között – melyekhez kétharmados többség híján nem nyúlhatott hozzá – megtehetett. Minden módon gyengítette az Országgyűlés szerepét: háromhetenként ülésezett a Ház, nem alakulhattak ellenzéki kezdeményezésre vizsgálóbizottságok. Nyíltan a nem fideszes önkormányzatok „kiszárítására” törekedett.
Saját pártelkötelezett embereit helyezte a független intézmények – ügyészség, jegybank, közszolgálati média – élére. Politikai barátaira bízta az APEH és a KSH vezetését. Ne legyen kétségünk: erre törekedne ismét, hogy a másodszor megszerzett hatalmat újra ne veszíthesse el. Hogy mi mindenre kész a Fidesz, azt jól jelezte a Bayer Zsolt körüli ügy, az antiszemitizmust legitimáló írás szerzőjének feltűnő szereplése a Fidesz születésnapi rendezvényén. Ilyen viszonyok várnának Magyarországra a Fidesz kormányra kerülése esetén.
Miután röviden megválaszoltuk a mi lesz, a mire számíthatunk kérdését, térjünk rá a mi van, majd pedig a mi legyen, vagyis a minek kellene lennie kérdéseire.
A mi van kérdésre a válasz tulajdonképpen ismert. Három kormány – az Orbán-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány – példátlanul felelőtlen politikája a pénzügyi szakadék peremére vitte és éveken át ott is tartotta az országot. E kormányok egyúttal általánossá tették a gazdasági akaratelvűség szemléletét, és újra elhitették az emberekkel, hogy csak a kormányon levők jóságán múlik, hogy jobban vagy rosszabbul élnek. A felelőtlen politika legalább akkora kárt tett a közfelfogásban, mint az állam pénzügyeiben. Ilyen körülmények között az a kísérlet, hogy a második Gyurcsány-kormány a szakadék pereméről a járható útra vezesse vissza a gazdaságot, óhatatlanul példátlan mértékű népszerűség-vesztéssel járt. Hozzájárult ehhez, hogy míg a kormány a gazdaságpolitikai igazmondás útjára tért, a Fidesz mint fő ellenzéki erő továbbra is kitart a hamis explicit és implicit ígéretek mellett. Az ilyen körülmények között bekövetkezett népszerűség-vesztés a megriadt szocialistákat az éppen csak elkezdett reformpolitika feladására késztette, s hogy ezt zavartalanul végrehajtassák, s helyreállíthassák magukkal kapcsolatban a kisemberekről gondoskodó politikai erő képét, a liberálisokkal való koalíció felbontása mellett döntöttek.
A kormányzás két fontos kérdésében – az egészségbiztosításban és az adózásban – világossá tették, hogy teljesen elzárkóznak a szabad demokratákkal korábban kialakított kompromisszumok megvalósításától, az SZDSZ vezetői pedig az MSZP vezetőinek ilyen magatartását érzékelve a koalícióból való kilépés mellett döntöttek. Ha, úgymond, nincsenek tovább reformok, nincs miért az SZDSZ-nek koalícióban maradnia. Ők a kilépésben láttak esélyt saját megtépázott liberális arculatuk újjáépítésére.
A szocialisták magatartása arra emlékeztet, ami a köztársasági elnökválasztáskor történt. Abból, hogy ők a legnagyobb parlamenti párt, azt a téves következtetést vonják le, hogy egyedül is cselekvőképesek. Horn Gyula 1994-ben helyesen látta – pedig akkor a parlamentben abszolút többsége volt az MSZP-nek –, hogy az MSZP egyedül nem, csak a szabad demokratákkal együtt képviselhet többséget az országban, s nem nélkülözheti a velük való együttműködést. Amikor az 1998-as választásokhoz közeledve megfeledkezett erről, el is veszítette a kormányhatalmat. Mintha ma is azok jutottak volna döntő szerephez az MSZP vezetésében, akik akkor arra ösztökélték Hornt, hogy szabaduljon az SZDSZ-től.
De az SZDSZ vezetőinek viselkedése sem bölcsebb. Ha egy normális nyugati demokráciában élnénk, ahol a parlamenti pártok egyaránt elfogadják a liberális demokrácia normáit, s ezért minden irányban elképzelhető közöttük a politikai együttműködés, logikus lenne az SZDSZ eljárása: ha egyszer nem tudnak megegyezni a kormányzás legfontosabbnak ítélt kérdéseiről, nincs további indoka a koalíció fenntartásának. Nálunk nem ez a helyzet, és ezért az SZDSZ-nek jelenleg – tetszik, nem tetszik – nem lehet más partnere a politikában, mint az MSZP. Az a kérdés, hogy miféle egészségbiztosítás legyen Magyarországon, nagyon fontos kérdés, magam számos terjedelmes cikket írtam erről e lapban is.
Az, hogy csökkenteni lehessen az állami újraelosztás mértékét és igazságosabbá lehessen tenni azt – hiszen erről szól az adóreform ügye –, nemcsak az ország versenyképességének, de a demokratikus állam társadalmi elfogadottságának is kulcsfontosságú kérdése. Mégis, vannak ezeknél még fontosabb ügyek is. Tekintélyelvű rendszer vagy hatalommegosztásra épülő demokrácia, beilleszkedés a demokratikus államok közösségébe vagy hidegháború a szomszédokkal, semleges vagy ideológiailag elkötelezett állam – ezek a legnagyobb horderejű politikai kérdések. Vannak Európában demokratikus államok az egészségügy állami finanszírozása mellett is, és versengő egészségbiztosítók mellett is. Nálunk az utóbbi működhetne jobban, de ez az adott állításon nem változtat. Vannak demokráciák magas állami újraelosztással, vannak demokráciák alacsony adóztatással. Nálunk a magas adókat tömegesen elkerülik, de az adózás mértéke mégsem demokratikus alapkérdés. Olyan demokráciák azonban nincsenek, ahol felszámolják a hatalmi ágak elválasztását. Olyanok sincsenek, ahol az állam az ideológiai indoktrinációt a hatalomgyakorlás napi eszközévé teszi. Az is csak Európa keleti perifériáin szokás, hogy egy állam virtuálisan bekebelezze a szomszéd ország kisebbségét. És az sem fordulhat elő demokráciában, hogy miniszterelnökségre aspirálhasson az, akinek mindmáig tisztázatlan bánya- és szőlőügyei vannak
Az a választás, amellyel a jelenlegi két kormánypárt és a Fidesz között választva kerülnek majd újra szembe a magyarok, a korábbiaknál is nyilvánvalóbb módon a demokratikus jogállam, az állam semlegessége, a piacgazdaság és a világgazdasági integráció alapkérdéseiről szól majd. Minden, köztük levő fontos különbség mellett is az MSZP és az SZDSZ együttesen jelent alternatívát ezekben az alapvető kérdésekben a Fidesszel szemben. Ez, és nem egy konkrét intézkedéseket tartalmazó kormányprogram volt a jobboldallal szembeni összefogásuk alapja már 1994-ben is, különösen pedig 2002-ben, négy évnyi Fidesz-kormányzás után. Amikor most a két kormánypárt vezetői szinte egymást erősítve ennek az összefogásnak a felbontásáról döntötték, mintha megfeledkeztek volna erről.
Túl azokon a hosszú távú hátrányokon, amelyeket a koalíciós szakítás jelent, nem mérik fel azt sem, hogy mennyire súlyosak lehetnek a következmények rövidtávon, választási szempontból is. Kormányzó pártok választói a kormányzati teljesítménnyel való azonosulás alapján szavaznak pártjukra a következő választáson. A koalíciós szakítás üzenete óhatatlanul az, hogy egyik párt sem tartja vállalhatónak azt, amit eddig együtt csináltak. Ez súlyosan demoralizálhatja a két párt választóit. Nem az várható, amit a szocialisták és szabad demokraták vezetői feltehetően hisznek, hogy ezután majd erőteljesebben baloldali illetve liberális arcot mutatnak, s így visszatérnek hozzájuk az eltávozott választók. A fordítottja fenyeget: ha a vezetők maguk sem tartják helyesnek, amit csináltak, miért is kellene elmenni, és szavazni rájuk. Ha a miniszterelnök „sokkterápiával”, szociális érzéketlenséggel vádolja a szabaddemokratákat, óhatatlanul saját, a ciklus első két évében követett politikájától is elidegeníti a választókat, hiszen azt mondja, amit eddig pártbeli ellenfeleitől és az ellenzéktől lehetett hallani. Ha az SZDSZ elnöke a Fideszére emlékeztető retorikával minősíti a Parlamentben a gazdaság helyzetét, óhatatlanul a maga több éves miniszteri tevékenységéről és pártjának kormányzati szerepvállalásáról is elmarasztaló ítéletet mond.
A magyar választási rendszerben különösen fontos a választók második fordulós viselkedése, hiszen a választások végeredménye az egyéni választókerületekben alakul ki, melyek egy részében – még ha egyre kevesebben is – második fordulóra is szükség van. Az előző két választáson bizony számított, hogy átszavaznak-e a szabad demokrata választók a szocialista jelöltre. Sőt, szocialista szavazók szavaztak listán az SZDSZ-re, hogy biztosan elérje a küszöböt. A koalíció felbontása és a szocialista és szabad demokrata vezetőknek a felbontást indokoló érvelése elidegeníti a két párt választóit a másik párttól. Lehet, hogy egyes szocialista vezetők azt gondolják: nyerni 2010-ben aligha lehet, akkor pedig a saját mandátumokat kell maximalizálni, az együttműködés lehetőségéről le lehet mondani. Átszavazás az SZDSZ-listára nem lesz, de nem lesz a második fordulóban a szocialista egyéni jelöltekre sem. Sokuknak hiányozhat kiegyensúlyozott választókerületekben akár néhány százaléknyi liberális szavazat is. Márpedig az egyéni képviselői helyek megoszlásán, a liberális választók magatartásán adott esetben az is múlhat, hogy milyen arányú többsége lesz a Fidesznek.
Azt képzelik, hogy két évig simán működhet a kívülről támogatott MSZP-s kisebbségi kormány. Valójában ez fölöttébb bizonytalan, hiszen ha nincs koalíció, mindkét pártot hajtja egyfajta folyamatos bizonyítási kényszer, s korántsem biztos, hogy a pártok vezetői ellenőrzésük alatt tudják tartani a két párt, a két frakció közötti elhidegülést.
Az elmondottak alapján megválaszolhatjuk a harmadik kérdést is: mi legyen, mit tartanánk kívánatosnak. A szocialista és szabad demokrata vezetőknek – bármily nehéz legyen is ez az utóbbi hetekben történtek után – meg kell találniuk a feltételeket, amelyek mellett koalíciójuk fenntartható illetve helyreállítható. Az erre irányuló kezdeményezés nyilvánvalóan a szocialistáknak kell megtenniük, hiszen ők a nagyobb párt, és ők tették meg azokat a lépéseket, amelyek a szabad demokrata vezetőket a miniszterek és államtitkárok visszahívására késztették. Ugyanakkor a szabad demokraták részéről sem fogadható el az elmúlt hetekre jellemző merev elzárkózás.
A szabad demokrata vezetők arra hivatkozva döntöttek a kilépés mellett, hogy a szocialisták egyértelműen lemondtak a reformpolitikáról. Vajon elvárható-e a szocialistáktól, hogy engedjenek a szabad demokraták igényeinek? Az egészségbiztosítási reformtörvényhez aligha volt érdemes az SZDSZ-nek ragaszkodnia: az Országgyűlés által decemberben majd februárban elfogadott változat már annyira távolra került az SZDSZ szándékaitól, hogy azt jobb most elfelejteni. Más a helyzet az adók és a költségvetési kiadások ügyében. Amikor a szocialisták azt mondják, hogy bármennyire indokolt lehetne is közgazdaságilag a kiadások csökkentése, az újabb szociális feszültségeket gerjesztene, és ezért nem vállalható, tulajdonképpen azt mondják: törődjünk bele Magyarország tartós leszakadásába. Hiszen a költségvetési újraelosztás jelenlegi szintje Magyarország számára súlyos versenyhátrány. És az sem igaz, hogy minden költségvetési transzfer szociális feszültségeket enyhít: tudjuk, sokszor az ellenkezője az igaz.Valamilyen érdek minden transzfer fenntartásához fűződik, de nem biztos, hogy minden ilyen érdeket tiszteletben kell tartani. Lehet ezért mód olyan adóreformra és egyben olyan kiadáscsökkentésre, amely úgy nyit utat a versenyképesség javításának, hogy közben összhangban van a társadalmi méltányosság követelményeivel. Nem egyszerűen az SZDSZ vezetőivel, hanem tekintélyes közgazdászok hosszú sorával és ugyanakkor nemzetközi intézményekkel és saját kormányuk konvergencia-programjával kerülnek szembe a szocialisták, amikor azt állítják, hogy középtávon is el kell felejteni az adóreformot, és az államháztartási reform következő lépéseit. Ez az álláspont nyilvánvalóan nem tartható. Túljutva a népszavazás által okozott sokkon, maguknak a szocialistáknak, illetve a két párt szakértőinek és vezetőinek újra kellene gondolniuk, hogy hol lehet tovább lépni az adók és az államháztartási kiadások ügyében, hogy ne vesszenek el az ország számára az előttünk álló évek.
Ahhoz, hogy ez az újragondolás megtörténhessék, mindenekelőtt tartózkodni kell a visszafordíthatatlan lépésektől. Fel kellene hagyni a másik párt elleni, a szakítás utólagos indoklását szolgáló támadásokkal. Emellett pedig meg kell találni azokat a személyeket – köztük feltehetően a két kormánypárton kívülről felkért szakpolitikusokat –, akik a kormányba fontos posztokra belépve a hazai közvélemény és a nemzetközi környezet szemében egyaránt újra hitelesíthetik a kormány reform-elkötelezettségét, és személyükkel teremthetik meg a két párt számára a folytatás lehetőségét.
Két éve van még a 2006-ban választott Országgyűlésnek, melyben e két pártnak többsége van. Két év alatt az MSZP és az SZDSZ még sok fontos dolgot megtehet, de el is mulaszthat.
