Rogán Antal, belvárosi polgármester az elmúlt hetekben többször is foglalkozott a különféle demonstrációk szabályozásával, az erőszakosan fellépő tüntetők szankcionálásával. Tegnapi levelében azt javasolta, hogy ne kelljen 72 órával hamarabb bejelenteni a tüntetéseket, viszont komolyabb büntetésre számíthassanak azok, akik rongálnak, vagy más erőszakos akciót hajtanak végre. Az írás hosszasan foglalkozik a provokátorokkal, Budaházy Györgyöt név szerint is megemlítve. Budaházy közleménnyel válaszolt a vádakra, amiben visszautasítja, hogy megfutamodott volna március 15-én, és sikerként könyveli el, hogy a 4000 rendőr láttán sem futamodtak meg a hazafiak.A provokátorozástól mindig is fáztam egy kicsit: Budaházyról és Toroczkai Lászlóról épp úgy el tudom képzelni, hogy belső indíttatásból forradalmárkodnak, mint hogy más érdekek vezérlik őket. Az biztos, hogy nem teljesen légüres térben mozognak, példa erre a kuruc.info militáns gárdája, vagy a focibalhékon edződött, szélsőjobbos huligánok. Viszont a március 15-ei, nagykörúti futkosást közelről látva egyáltalán nem tűnt arányosnak a polgárháborús országokat idéző rendőri készültség. A levegőben helikopter, amerikai akciófilmeket idéző keresőreflektorral, az utcán megszámlálhatatlan mennyiségű, csillogó-villogó páncélzatú rendőr és mindenféle támogató járművek, a gránátvetős dzsiptől, a brand new vízágyún át, a csapatszállító járművekig. A hazafiak legfeljebb messziről anyázták a rendőröket, ha a sorfal megindult, akkor szépen szétszóródtak a környező utcákba, nem nagyon tanúsítva ellenállást. A legviccesebb két, arcát kendővel eltakaró, kapucnis figura volt. Az egyik elkezdte lehúzni a kendőt az arcáról, mire a másik, teljes transzban: „Nehogy levedd, mert megöllek!”, majd elrángatta társát az egyik mellékutca felé. Közben izgatottan magyarázta, hogy hol fog felállni a sorfal, de mondta, hogy mindig van legalább egy egérút. Aztán elfutottak, mintha bárki is kergette volna őket.
Rogán javaslatai közül használhatónak tűnik a bejelentési kötelezettség időkorlátjának csökkentése, illetve akár az is, ami arról szól, hogy a notórius bajkeverőket a bíróság egy bizonyos időre eltilthassa rendezvények szervezésétől, illetve azok látogatásától, az angliai huligán-ellenes intézkedésekhez hasonlóan. Erős fenntartásaim vannak viszont a szigorítsuk-a-Btk-t jellegű gondolatokkal szemben: a büntetési tételek emelése mindig népszerű politikusi követelés, de nem hinném, hogy ez lenne a helyes út. (A következőkben elolvashatjátok Rogán és Budaházy irományait - nem rövidek, de ismeretük nélkül nehéz véleményt alkotni párharcukról.)
Rogán Antal írása, ami a tegnapi Magyar Nemzetben jelent meg:
Ha nem lennének provokátorok…
A közéletben, éppúgy, mint a történelemórán értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna ha… De azért néha mindannyian eljátszadozunk a gondolattal. Mi lett volna, ha 1848-49-ben nem segítették volna ki a Habsburgokat az oroszok. Ha 1918 tavaszán Károlyi Mihály nem fegyverzi le a magyar hadsereget? Ha 1944 őszén sikerül a háborúból való kiugrás? És mi lett volna 2006 őszén, ha nincsenek provokátorok?
Ha nem lettek volna provokátorok 2006 szeptemberében, az őszödi beszéd tartalmáról, és nem a televízió ostromáról vitatkozott volna az ország. Ha nem lettek volna provokátorok, 2006. október 23-án nem lett volna alkalma az akkori rendőri vezetésnek, hogy a Fidesz rendezvényéről távozó embereket összeverje, és megfélemlítse. Ha nem lettek volna provokátorok, már 2006. október 24-én a népszavazásról beszélt volna az ország! Ha nem lettek volna provokátorok, lenne-e ma még Gyurcsány-kormány?
Ha nem lennének provokátorok, a hatalom nem tudna a „randalírozókra” hivatkozva kordonokat emelni az Ország Háza köré! Ha nem lennének provokátorok, nem úgy néznének ki a nemzeti ünnepeink, mintha megszállt országban, vagy diktatúrában élnénk! Ha nem lennének provokátorok, a hatalom kezében nem lenne eszköz, amivel riogathatná és fenyegethetné a békés, nyugodt életre vágyó polgárokat. Mert ne feledjük, egy választáson többek között ők, az úgynevezett ingadozó szavazók, akiket nem az érdekeiknél is erősebb világnézeti meggyőződés vezérel, ők is eldönthetik majd az ország sorsát! Az ő érzéseiket pedig nem a szemetest lángra lobbantó, elszánt tüntető „mindenről Gyurcsány tehet” harcias csatakiáltása, hanem a lángok látványában rejlő fenyegetés határozza meg! És valljuk be őszintén, mi is tudjuk, hogy Gyurcsány Ferencet látni minden szelektív hulladékgyűjtőben nem normális dolog!
Hazánkban ma sokmillió emberben élnek kormányellenes indulatok. A népszavazás eredménye a legnyilvánvalóbb és legegyértelműbb bizonyítéka ennek. Március 9-én a több mint 50%-os részvételi arány, azaz több mint 4 millió ember bizonyította azt, hogy a magyarok érettek a demokráciára, hisznek az érdekérvényesítés alkotmányos formájában, és ragaszkodnak a véleménynyilvánítás törvényes kereteihez. Közülük 3 millió 300 ezren pedig hitet tettek az erőszakmentes változtatás útja mellett. Egymillióval többen, mint 2 évvel ezelőtt, 2006 áprilisában. Akiket a szavahihetőség, a biztonság, és kiszámíthatóság politikája sikerrel megszólított, azokat a provokátorokban rejlő fenyegetettség érzése bármikor eltaszíthatja tőlünk.
Mert a provokátorokban rejlő veszély nem az utcai verekedés ténye maga. Hiszen ilyet rengeteg futballmeccs után megélhettünk már. Hanem az, hogy tetteiket politikai szándékokkal indokolják, céljaikat a mi céljainkkal összemossák, és ezzel megkérdőjelezik az erőszakmentes változtatás lehetőségébe vetett hitet. Márpedig egy demokrácia addig működőképes, amíg az emberek többsége elfogadja, hogy ugyan sok türelem kell hozzá, komoly elszántság kell hozzá, de alkotmányos eszközökkel igenis komoly változásokat lehet elérni. Ha a békés politikai érdekérvényesítésbe vetett hitet elveszítjük, valójában a szabadságunkat veszítjük el. Mert nincs szabadság rend nélkül.
Magyarország legnagyobb sikereit az elmúlt évtizedekben éppen a békés változtatás lehetőségébe vetett hit alapozta meg. Ha egyesek, hivatkozva arra, hogy a cél szentesíti az erőszakot, felrúghatják a mindannyiunkra érvényes viselkedési normákat, az nem változáshoz, hanem káoszhoz vezet. Magyarország történelmének elmúlt évtizedeiből megtanulhattuk, hogy az erőszak mindig a hatalomnak kedvez. Viszont 1990 óta három dolog, a rendszerváltoztatás, a polgári kormányzás 1998 és 2002 közötti időszaka és a népszavazás március 9-én elért sikere is világosan bizonyítja azt, hogy békés úton elsöprő változásokat lehet elérni. Jómagam ehhez csak egy példával járulnék hozzá: pici siker, de a belvárosiak számára fontos. 2006. október 1-jén a változást Budapest belvárosában nem a Televízió „sikeres” ostroma miatt, hanem annak ellenére értük el.
Mindez értelmetlen, didaktikus okfejtésnek tűnhet addig, amíg nem beszélünk őszintén arról, hogy kik is ezek a provokátorok. Nem a tehetetlenség érzésétől fűtött, jószándékú, ámde hirtelen haragú emberek. Hanem az ő felbujtóik. Akik szenvedélyesen szónokolnak, az erőszakot egyetlen lehetséges eszköznek tűntetik fel, „utánam”-ot kiáltanak, majd eloldalognak. Gyáván, és előre megfontoltan. Mint Budaházy György ez év március 15-én.
A provokátor igazi ereje abban rejlik, ha követendő példává, hamis prófétává, hőssé tud válni. És talán épp azoknak ártanak a legtöbbet, akik követőikké válnak. Éppen ezért provokátorok ellen akkor tehetünk a legtöbbet, ha őszintén beszélünk arról, amilyen kárt nekünk, és az országnak okoznak. Ha nevükön nevezzük, és a lelkünk mélyéig elutasítjuk őket és tetteiket. Az első lépésnek a lelkünkben kell megszületni. Nem élvezhetnek még egy kicsi szimpátiát sem, hiszen elfogadhatatlan eszközeik éppen a mi céljainknak ártanak a legtöbbet, ha sikeresen összemossák őket. Nem az ő jogaikat kell védenünk, mert éppen ők azok, akik nehezítik mindannyiunk alkotmányos jogainak szabad és békés gyakorlását, közös céljaink sikeres elérését.
Az igazi kérdés persze az, hogy van-e eszközünk a provokátorok elleni fellépésre. Eddig is elutasítottuk tetteiket, de meg tudjuk-e védeni Magyarországot és közös ügyünket a provokátoroktól? Természetes része-e az agresszív, provokatív fellépés a demokráciának, a szükséges rossz, vagy kiszűrhető, megszüntethető, büntethető a szabadság korlátozása nélkül? Ez az a pont, ahol szétválik a gondolkodó értelmiségi és a politikus felelőssége. Értelmiségiként magam is tisztában vagyok a dilemma súlyával, de politikusként nem elégednek meg az emberek azzal, ha csak ezt vázolom, a megoldást is a politikustól várják. A gyakorló polgármester joggal kapja meg a kérdést: milyen eszközökkel tudom és akarom garantálni a belváros rendjét és biztonságát. A válasz kézenfekvő: szigorú, de betartható szabályokkal, amelyek mindenkire vonatkoznak. Egy egyszerű példával élve: a 2006-os választási kampányban joggal fogalmazódott meg a belváros polgáraiban, hogy a belvárosban szükség van közterület-felügyeletre, a parkolási gondok, vagy éppen a szemetelés elleni fellépés hatékony eszközeként. De a közterület-felügyelet nem csak a belvárosba látogatókat, hanem a belvárosiakat is megbünteti, ha nem tartják be a szabályokat. Ezek a szabályok ugyanis mindannyiunk biztonságát garantálják.
Meggyőződésem szerint a gyülekezés szabadsága ma Magyarországon jól szabályozott. Sőt, szigorúságán inkább enyhíteni kéne. Például elfogadhatatlan, hogy minden rendezvényt 72 órával megrendezése előtt be kell jelenteni a rendőrségen, a bejelentés hiányában a rendőrségnek joga, sőt kötelessége a jelenlegi szabályok szerint a be nem jelentett rendezvény feloszlatása. Ez a szabály túl szigorú. Szívem szerint ezen enyhítenék. Éppen ezért nem javasoltam a gyülekezési törvény szigorítását, annak módosítására egyáltalán nem tettem javaslatot.
A gyülekezési jog lehetősége és szabadsága mögé azonban csak az bújhat, akinek céljai és eszközei is demokratikusak. Aki kukákat gyújtogat, utcabútorokat rongál meg, molotov koktélokat hajigál, utcán parkoló autókban kárt okoz, nem demokratikus eszközöket használ. Őt nem védi a gyülekezési jog szabadsága. A német alkotmány kimondja, hogy aki a gyülekezési szabadságot a demokrácia elleni küzdelemre használja, azt meghatározott időre meg lehet fosztani alapvető jogaitól. Ez azt jelenti, hogy aki a jogaival visszaél, azt el lehet tiltani ezen jogok gyakorlásától, rendezvények szervezésétől és azon való részvételtől. Ennek analógiájára több nyugat-európai országban is született az utóbbi években olyan törvény, amely eltiltja a stadionoktól azokat a futballszurkolókat, „foci-huligánokat”, akik oda nem illő módon viselkednek. Hitem szerint Magyarországon is születhet olyan törvény, amely eltiltja rendezvény szervezésétől és azon való részvételtől azokat, akik provokatív cselekedeteikkel valójában mindannyiunk szabadságába gázolnak. Ilyen eltiltás kimondására persze csak jogállami úton, bizonyítást követően, bíróság lenne jogosult.
Ezzel párhuzamosan a provokátorok, és az agresszív viselkedés elleni fellépés másik lehetséges iránya a büntetési tételek emelése. Aki ma utcákon rombol, kukákat gyújtogat, kárt okoz, az néhány tízezer forintos pénzbüntetéssel megússza. Aki erre felbujt, az néha még ennyit sem kap. Provokátornak lenni tehát a mai magyar jogi környezetben kis túlzással kockázatmentes. Véleményem szerint, ha ezzel nem nézünk szembe, akkor a provokátorok és a provokációk nemzeti ünnepeinket a következő két esztendőben is végig fogják kísérni. Az általam megfogalmazott konkrét javaslat e téren nyitott. Enyhíthető, változtatható, de meggyőződésem, hogy szükség van rá.
Persze joggal tehetjük fel a kérdést, miért éppen mi legyünk azok, akik ezt a jogszabályi változtatást kezdeményezik? Hiszen ez a kormányon lévők felelőssége és kötelessége. Mégsem tették az elmúlt másfél évben. Hogy miért? Nem állt módjukban, vagy nem állt érdekükben. A provokátor törvény nem csak arra alkalmas eszköz, hogy a provokátorok elleni fellépéshez jogi lehetőséget és keretet adjon. Arra is alkalmas eszköz, hogy a következő hónapok szakértői és parlamenti vitáiban erre a dilemmára is választ kapjunk. Mert ha a törvény megszületik, már nem lehet arra hivatkozni, hogy a hatalomnak nincs alkotmányos eszköze arra, hogy a provokációkat megelőzze. Akkor már nem csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy mi lenne, ha nem lennének provokátorok. Hanem azt is, hogy miért vannak.
Rogán Antal
Budaházy György közleményben tiltakozott a vádak ellen:
Életbe lépett az ellenállási záradék!
(rágalomcáfoló és ellenállásra buzdító közlemény)
Elképesztő az a rágalomhadjárat, ami ellenem folyik március 15-e óta. Ez is csak azt jelzi, hogy sikerült a rendszer ütőerébe vágnunk azon a napon. Még ugyan nem ömlik belőle a vér, de már szivárog!
Ezek közt a mocskolódások közt van, ami félelmet, van, ami féltékenységet, van, ami valós ellenszenvet, és van, ami ügyes cselt takar. Viszont annyira azért nem vagyok ostoba, hogy az előbbiek miatti dühömben az utóbbi által állított csapdába besétáljak.
A hatóságokat semmi nem érdekli jobban, minthogy hol voltam és mit csináltam március 15-én, vagy október 22-én, vagy akármikor. Nem kívánom őket "felvilágosítani", főleg az azóta eltelt napok alatt született és a 2006 őszi időszakra emlékeztető különböző, egyre súlyosabb velem szembeni koncepciók hatalom általi hangoztatásának légkörében.
Az egy dolog, hogy hazafias jogászok egybehangzó véleménye szerint jogilag nevetséges és bizonyíthatatlan vádaskodás az egész, de már volt szerencsém megtapasztalni, hogy ez a hatalmat nem érdekli. Arra jók az ilyen gyanúsítgatások, hogy perbe fogjanak értük, és mivel súlyos börtönbüntetéssel fenyegetett cselekményről van szó, ezért kényszerintézkedést (lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, esetleg előzetes) lehet foganatosítani.
Aztán mire a bíróság egy-másfél év múlva végül felment a képtelen vádak alól, addig is ki lehet vonni a forgalomból. Hát nem! Ebből egyszer elég volt. Az olyan elmebetegekkel, akik még mindig ezt a kormányt támogatják, nem kívánok foglalkozni.
De azoknak, akik felismerték, és folyton siránkoznak, hogy csúszik szét az ország, hogy minden nappal tovább süllyedünk és ahelyett, hogy végre a tettek mezejére lépnének ennek megállítása érdekében, inkább engem provokátoroznak, és ilyen agybuggyantságokat állítanak, hogy a hatalom érdeke a felfordulás, és ő rendezi az utcai összecsapásokat, azt üzenem, hogy ne veszítsék már el a józan eszüket!
Már a tavaly év eleji elméleti összegzésemen belül, a hazafiak számára közzétett ötven pontos "kis kátémban" is megírtam, hogy "ami józan paraszti ésszel nem érthető, és nem logikus, az nem értelmes és nem logikus!"
Mindig a legegyszerűbb magyarázatot kell először a dolgokra keresni! Miért lenne ez jó a hatalmat gyakorlóknak, ami itt az utóbbi években van? Hát nem kényelmesebb az, hogy nyugodtan leparkolnak az autójukkal, köszönnek Mariska néninek, aztán fütyörészve besétálnak a hivatalba, és intézik a piszkos hazaáruló ügyeiket, ahogy ezt sokáig megtehették, míg a nemzet egy része rá nem ébredt végre, hogy folyamatosan meg van vezetve? Miért lenne jó az nekik, hogy most rácsok közt kell bemenni az országgyűlésbe, félve megszavazni az újabb gazemberségeket, hogy mikor kérik rajtuk azt számon, taxival közlekedni - hogy ne lássák melyik az autójuk - és rendőrökkel őriztetni a házukat? Miért lenne mindez nekik jó? Ők semmire nem vágynak jobban, minthogy visszajöjjön a 2006. szeptember 17-e, vagy még inkább a 2002. április 8-a (az újraszámlálásért megindult harc kezdete) előtti idő. De szerencsére az már nem fog! Mert annak mi hazafiak egyszer és mindenkorra véget vetettünk.
Nem a jelenlegi hatalom "elnyomó gépezetétől" kell félni, hanem attól a jövőtől, ami ránk vár mondjuk harminc év múlva, ha ezen a mai irányon nagyon gyorsan nem változtatunk. A "rettenetes elnyomó gépezetről" meg annyit, hogy 2000 hazafit nem sikerült 4000 rendőrükkel megfélemlíteniük és legyőzniük.
Ha az állandóan a nadrágjukba tojó és csak nyafogó nemzetiek végre egyszer az összecsinált bugyijukkal együtt a gyávaságukat is a szennyesbe dobnák és a változtatásra elszántan odaállnának mellénk, garantáltan véget érne az országot ma bitorló politikai elit ámokfutása. Mert ha Orbán Viktor azt mondja, hogy ma puccs van Magyarországon, én azzal toldom meg, hogy akkor viszont életbe lépett az "ellenállási záradék"!
Ha valakit részletesebben is érdekel a véleményem, innen letölthető a minden héten szerdán a Szent Korona Rádión sugárzott "Budaházy" című műsorom március 19-i adása.
Budaházy György
