Miután Oli bácsi megmondta a frankót nemzeti ünnepeinkről, Húsvét kapcsán itt az ideje tennünk egy gondolatkört vallási ünnepeink körül is.
Történelmünk jelesnek tartott napjai kissé kicserélődtek a rendszerváltozáskor, de az azokat körülvevő légkör nem sokat változott. Kicsit száraz, kicsit erőlködős, ahogyan azt Olibá is olyan szépen lefestette.
A vallási ünnepekhez való egészséges viszonyunk azonban még kevésbé alakult ki. Gondban van ezzel a társadalom többsége, a politika és a média is. A politikusok még nem tudták egyöntetűen eldönteni, elvárják-e tőlük, hogy megjelenjenek a kamerák előtt egy-egy nagyobb ünnepen tartott misén, istentiszteleten, vagy inkább magánemberként a hátsó sorba kellene húzódniuk a templomban. Egyelőre a lelkiismeret és az exhibicionizmus egyensúlyán múlik a dolog.
A televíziók sem tudnak igazán mit kezdjenek a helyzettel: a közmédiumok kötelességtudatból leadnak pár közvetítést, azonkívül meg ugyanazt a pár tucat, alkalomhoz illőnek gondolt filmet rotálják évek óta. A máskor olyan élelmes kereskedelem is megakadt valahol a tojás-nyuszi párharc környékén.
Ez az ünnep talán még zavarbaejtőbb a többinél. Karácsonykor legalább ott van a család meg a vásárlás, Mindenszentek is hiába kifejezetten katolikus ünnep, halottai mindenkinek vannak. De a Húsvét nehezen feldolgozható egy nem hívő ember számára. (Hogy a Pünkösdről most ne is szóljunk.)
Ahol őriznek még régi népszokásokat, elüthető az idő a templomtól távol is. De igazán elterjedt népszokás ma csak egy van: khm, nem véletlen, hogy a hírek ilyenkor a fokozott közúti ellenőrzés és a túlterhelt detoxikáló vonalán mozognak.
De mi lehetne a megoldás, hogyan lenne feloldható a közgondolkodásban levő zavar?
Először is el kellene fogadnia mindenkinek, és tudatosítania magában, hogy a hívő emberek kisebbséget alkotnak. Mert nem vallásos mindenki, aki a népszámláláskor felekezetet jelöl meg (nincs ez másként például az Egyesült Királyságban sem), inkább csak az ország negyede-ötöde lehet az. Aztán ennek szem előtt tartásával tovább gondolkodni és cselekedni.
Talán a hívők már közelebb állnak ehhez. Belenyugodtak már, hogy a többség jól megvan az abortusszal, és ha éppen úgy tartja kedve, egy nagy zabálással indítja a nagyböjti időszakot.
Az egyházi vezetők is kezdenek ráérezni, de amíg a nagy történelmi egyházak nem vállalnak többször nyilvánosan közösséget a kisebbekkel is, nem léphetnek fel hitelesen az őket megillető jogokért.
A vallásos embereket képviselni vágyó politikusoknak is lenne dolguk, sőt talán nekik leginkább, mert ők szólalnak meg legtöbbször, - sokszor kéretlenül – a hívők nevében. Ugye furcsának tűnik Semjén Zsoltot elképzelni, amint az SZDSZ-ben egy liberális pártban harcosan küzd a vallási kisebbségek megbecsüléséért vagy éppen pozitív diszkriminációjáért? Pedig így is lehetne, pedig így is kellene.
A többségnek, és az őket képviselő politikusoknak - mint általában, - egyszerűbb. Fogadják el a hívők másságát. Legyenek toleránsak akkor is, amikor éppen az egyházi iskolák támogatásáról van szó.
Mert így megy ez. Mint halom kisebbség, hever egymáson a világ, keresztbe-kasul finanszírozza egyik a másikát. Én sem tiltakozom, ha éppen a köztévére fordított milliárdokról hallok, pedig nem nézem. És sokmilliárdot költő közalapítványokból meg egyéb költségvetési tételekből is tudnék gyomlálni ízlésem szerint. Egymás másságának elfogadásához azonban hozzátartozik, hogy az adott és kapott forintok összevetésénél ne csak a másik szemében levő szálkát lássuk meg.
És legalább ilyen alkalmakkor hagyjanak békét, ne gúnyolódjanak, ne izélgessék ostoba módon az ünneplő kisebbséget.
Akkor nem kell majd görcsölni, nem kell úgy tenni, mintha a többségnek ez többet jelentene egy egyszerű munkaszüneti napnál, lehet kapálni a kertben, lehet berúgni, vagy három napig Bud Spencer filmeket nézni a tévében.
