Vékony vörös szál fut majd végig ezen az íráson, de hát ilyen Abszurdisztán: a színtér jobb oldalán állóknak kell megmenteniük a baloldali értékeket is, ha egy balosnak nevezett kormány sorra elárulja őket. Mi a nemzeti szolidaritás jövője a népszavazás után?

 Március 9-én a politikai térfél jobb oldaláról lengettek be egy enyhén vörös zászlót, ami – némely megmondóember és a liberális törpepárt rémlátomásaival ellentétben – nem a kommunizmus szellemének visszatéréséről, hanem egy bazi nagy stopjelzésről szól. Beszélhetünk focinyelven is, ha már amúgy is ezen a térfélen pattog a labda: hárommillió piros lapot mutattak fel a kormánynak. A hórihorgas csatár, aki – valljuk be, nem kevés gólt lőtt be az előző meccseken – most duzzogva perlekedik a bíróval, saját csapattársaival, ellenfeleivel és az egész közönséggel. Még szurkolói is megosztottak: nagy részük már elfordult a vállalhatatlan tettek sorát produkáló játékostól, a maradék egy része átállt az ellenfélhez, egy fanatikus csoport viszont még mindig benne látja a vörösingesek megmentőjét.

 A valóság azonban nem kedélyes, focihasonlatokra épülő szurkapiszka. A magyar közélet számomra egyik legizgalmasabb kérdése a hazai baloldal (gazdasági értelemben vett) jobbra tolódása, és a magyar jobboldal balra indulása. Az évek óta kiélezett magyarországi politikai helyzet már többször produkált számomra zavarba ejtő pártálláspontokat, elég csak egyik oldalról az állammal mutyizó pártelnökök „az állam rossz tulajdonos” szövegeire, vagy a másik oldalról például a 14. havi nyugdíjra gondolni. Itt és máshol már korábban is kifejtettem azon nézeteimet, hogy a magyar jobboldalnak egészséges határvonalat kellene húznia a vállalható baloldali értékek és a politikailag érthető, ám sokak szemében visszatetsző, szavazatmaximalizálásra játszó túlzások között. Mégis, ez most nem a fanyalgás ideje.

 Ugyanis, elgondolkodva a népszavazás eredményén, annak üzenetén, felsejlik előttem egy roppant csúnya ív, amelyet a Gyurcsány Ferenc vezette kormányok az elmúlt négy évben bejártak. Nevezett miniszterelnök, ha másért nem, de a 2004-es kettős népszavazás előtt vállalt álláspontjával biztosan be fog kerülni a magyar történelem szégyenkönyvébe: a határon túli magyarokra kimondott szimbolikus „nem” a magyar nemzeti szolidaritás elárulása volt, egyenesen a magyar miniszterelnök szájából. Ez a brutális döntés előre eltervezett, szándékos politikai haszonszerzésre irányult – és eredményes volt: nyomában az akkori MSZP-szimpatizáns tömegek fegyelmezetten voksoltak a „nem”-re. Gyurcsány az azóta eltelt jó három évben – egyes társadalmi csoportokra lebontva – tovább folytatta ezt a nemtelen stratégiát.

 Az őszödi beszéd utáni erőszak megjelenése kapcsán sikerrel mosta össze a huligánokat a morális felháborodásának hangot adó, de békésen tüntető többséggel. Az ő szempontjából érthető módszerrel akarta lejáratni az ellene – joggal – felgerjedő társadalmi felháborodást. De ekkor csak a nagyrészt ellenzéki szimpatizáns csoportokat stigmatizálta.

 Ahogy haladt előre a reformdzsungelben, úgy váltak sorban ellenséggé a kormánypárti propaganda szerint fölöslegesen orvoshoz járó emberek, maguk a reformokat kritizáló orvosok, a gyógyszerészek, a biztosan csak adót kikerülni kívánó vállalkozók („el lehet menni”) és persze az ingyenélő, lusta diákok. A kórházi díjak és a tandíj körül rendre előkerült érvként, hogy miért fizessen az, aki nem megy kórházba, miért fizessen az, aki nem megy egyetemre, és így tovább. Mindez az eredetileg baloldali vívmánynak számító, intézményesített társadalmi szolidaritás szétverésére irányul.

 Az általános, egységes, nemzeti kockázatközösségen alapuló társadalombiztosítás felszámolása az igazi hab a tortán. Gyurcsányék ennek kommunikálásához nagy segítséget kapnak egyes vulgárlibertárius megmondóemberektől, akik szerint – leegyszerűsítve – a hátrányos helyzetűek megérdemlik sorsukat, mindenki gondoskodjon magáról, a másikról meg feledkezzen meg. Megható látni, hogy ezek az emberek micsoda jakobinus dühvel ostorozzák a szerintük értetlen, buta társadalmat. Húsz éve a szocializmust, tíz éve a nyitott, toleráns társadalmat, most meg az antiszolidáris, sőt enyhén szociáldarwinista nézeteket propagálják, amelyek tudjuk, hová vezettek. Szép kis világ- és történelemkörüli út – a cél pedig az, hogy mindig ugyanaz a hálózat maradjon hatalmon. De a népszavazást látva meg kell érteniük: ez nem megy, nem tudták erőből lenyomni az állampolgárok torkán a szolidaritás teljes feladását.

 Ehhez képest a jobboldal útkeresései és többoldali próbálkozásai igazolhatónak tűnnek. De tudni kell: nem csak a szolidaritás győzött most. A Gyurcsány-ellenes közhangulat megnyilvánulása és a pénztárcaközpontú gondolkodás ugyanannyit tett hozzá a sikerhez, mint a szolidaritás mellett kiállók tudatos igenje. De, orbánviktorosan szólva, van egy magasabb értelme a népszavazásnak: ha más nem teszi, akkor a jobboldalnak kell képviselnie a társadalmi szolidaritás eszméjét.

 A ceterum censeót pedig már elmondta helyettem Horn „valljuk be” Gábor.