Nagy nap ez a mai. Nyomás alatt nyom gombot a koalíció. A ballib képviselőknek nem ártana, ha a tarkójukon is kinövesztenének legalább egy szemet. Olyan tolatóradar-szerű szenzort. Van hova hátrálniuk, ám nem árt, ha tolatás közben látják, hogy kik állnak mögöttük. Hogy érzékeljék a tömeget, benne a piros, fehér, piros, fehér csomagolású állampolgárok elkeseredettségét, akik sokkal inkább hisznek a face to face kommunikációban, mint a szavazófülkében leadott voks erejében. Hogy háttal a választóknak is szerezhessenek kellő élményanyagot, információt a másnapi Nap-kelte interjúhoz. Eddig négy civil szervezet jelezte, összejönnének néhányan ma este a Kossuth téren, tehát lesz itt játék és muzsika. Ez a szavazás ugyan nem betonozza be 100 évre a kormányfőt székébe, sőt… , tehát a chavezi értelemben vett demokratikus szocializmus még várat magára, ugyanakkor mindenképpen üzenet, hogy valójában mit is gondolnak állam és piac viszonyáról a köztársaság barátai.

 A magam részéről úgy gondolom, a piaci alapú egészségbiztosítás a kormánypártok által kialkudott-beterjesztett formában a mai magyar közszolgáltatási struktúrában annyira testidegen, mint szaruhártyában a gumilövedék; a kockázatok és mellékhatások tekintetében sem látunk tisztán, tehát meggyökerezésére nem fogadnánk nagyobb összegben. Elutasítására, kiiktatására számos lehetőség kínálkozik, én egyelőre az Albert-házaspár kezdeményezésével szimpatizálok. Ma este viszont az is kiderül, hogy mennyi szufla van még az utcai véleményformálásban, az mennyire lesz hangos és hatékony, hogyan alakult az elmúlt egy évben az acél kordonok és az istenadta nép viszonyrendszere, és hogy az SZDSZ elnöke ismét érez-e majd akkora eufóriát az igenek többsége esetén, hogy minden esztétikai megfontolást félretéve, csókkal köszöntse a Gyurcsány-kormány illetékes miniszterét.