Most, hogy a kormánypártok elkezdtek kampányolni (mellesleg mit csinál az ellenzék?), láthatóvá vált, mely érvekre alapozva próbálják meggyőzni a nagyérdeműt saját álláspontjuk helyességéről. Akár a ma reggeli Mokkában, akár a tegnap esti ATV-s Farkasházy-Tarlós vitában mindenki számára világossá válhatott, hogy hiányzik a hiteles válasz a kormányzati propagandára. Mert ellenzéki, az bizony nincs. Próbáljunk fogalmazni egyet!

Vizitdíj, kórházi napidíj

 A kormánypártok kampányában a fő érv a vizit- és kórházi napidíj bevezetése és megtartása mellett pedagógiai célzatú. Vagyis, hogy az emberek tanulják meg: az egészségügy nincs ingyen. Ne hazudhassuk azt magunknak, hogy „az egészségügy ingyenes, mert a világ elrobog mellettünk.” – mondta Kóka János az SZDSZ kampánynyitóján.

 Tisztelettel jelzem az egyértelmű tényt: az egészségügy eddig sem volt ingyen. Sem a munkavállalónak, sem a munkaadónak. A munkavállaló a jövedelme után egészségbiztosítási járulékot köteles fizetni (természetbeni egészségbiztosítási járulék: 4%; pénzbeli egészségbiztosítási járulék: 3%). A munkaadó a munkavállaló jövedelme után (felett) szintén járulékfizetésre kötelezett (természetbeni egészségbiztosítási járulék: 5%; pénzbeli egészségbiztosítási járulék: 3%). Ez összesen a bruttó bér 15%-a. Azaz bruttó 100.000 Ft-os bért figyelembe véve, összesen 15.000 Ft megy havonta négy különböző jogcímen az Egészségbiztosítás kasszájába. Ha azt vesszük, hogy 2007-ben a bruttó nemzetgazdasági átlagkereset az első három negyedévben meghaladta a 180 ezer Ft-ot, akkor könnyen kiszámolható, hogy ennek a 15%-a 27.000 Ft. Minden hónapban. Hol van itt az ingyenesség? És ezt az is fizeti, aki egy adott évben egyszer sem vett igénybe egészségügyi szolgáltatást. Itt miért nem hangzik el az az állandóan hangoztatott érv, ami a tandíj esetében, mely szerint azok, akik igénybe veszik a felsőoktatás szolgáltatásait, azok fizessenek is érte?

Tandíj

Farkasházy Tivadar, aki ugyan a Civil a pályán című műsorban nem akarta a kormánypártokat képviselni, ugyanazt a fals érvet használta a tandíj mellett, amit a ma reggeli műsorban Horn Gábor is.

(1.) Eszerint a tandíjra azért van szükség, hogy a gyermeküket a felsőoktatásba küldő szülők jobban hozzájáruljanak taníttatásának költségeihez.

(2.) A másik érv szerint a gyerekeknek ma már így is 48%-a fizetős rendszerben vesz részt,

(3.) harmadsorban az a diák, aki a 75 pontos ponthatárt nem érte el, mondjuk 1 ponttal elmaradt attól, azt a rendszer 5 évre bebetonozta a fizetős képzésbe (Ráadásul ezt az érvet azok használják, akik most mindenkit a fizetős rendszerbe akarnak tuszkolni).

(4.) Negyedsorban az, aki egyetemet, főiskolát végez, automatikusan többet keres, mint érettségizett társa.

No, ezek az érvek igencsak ingatag lábakon állnak. Az a diák ugyanis, aki diplomát szerez és tandíjat is kénytelen fizetni, kétszeresen is hozzájárul taníttatásának költségeihez. Először tandíjat fizet, majd a magasabb fizetésének köszönhetően jóval nagyobb részt vállal a közösség költségeiből, mint nem diplomázott társai. Ráadásul az állami finanszírozás sem volt ingyenes eddig sem. Fizettem én is „index megnyitási díjat” (sic!) és még sok-sok ezer forintot a legkülönbözőbb jogcímeken.

Hogy mennyivel többel járul hozzá a köz kiadásaihoz a diplomás, azt legjobban az Állami Foglalkoztatási Szolgálat adatai mutatják. Az egyetemi diplomával rendelkező és a diplomával nem rendelkező munkavállalók átlagkeresete közötti különbség az ÁSZF 2006-os adatai szerint drámai: majd 2,5-szeres (nemtől és a munka (fizikai, szellemi) jellegétől függetlenül). Míg tehát egy technikumot végzett ember – alapbérét figyelembe véve – a 153.031 Ft-os jövedelme után fizet SZJA-t, addig az egyetemi diplomával rendelkező munkavállaló mindezt 372.231 Ft után teszi. Belátható, hogy az adófizetési kötelezettségeik között döntő a különbség.

Másodszor: azokat a diákokat, akik a tandíj bevezetése előtt is fizetős (értsd: költségtérítéses) képzésben vettek részt, nem helyes összekeverni azokkal, akik ugyan állami finanszírozású képzésre nyertek felvételt, mégis kötelesek lesznek az alapképzésben 105.000, a master képzésben pedig 150.000 forintot fizetni. A kettő között ugyanis van egy óriási különbség: az egyiket a saját akaratomból vállalom, a másikra pedig rá vagyok kényszerítve. Ha én a jelentkezési lapomon korábban beikszeltem a költségtérítéses képzést, azzal vállaltam, illetve a szüleim vállalták helyettem a tanulásom költségeit. Free will, ha úgy tetszik. A mindenkire egyformán érvényes tandíjas rendszerben ez nem így van. Itt én nem vállalok semmit, az állam kényszerít (state pressure). Aki pedig egy kicsit is ismeri a felsőoktatás belső viszonyait, tudja, ha valaki fizetős képzésre nyert felvételt, de kimagasló tanulmányi eredményt ér el, van lehetősége tanulmányait állami finanszírozású képzés keretében folytatni.

Általában véve is felvethető mindhárom díj esetében a szolidaritás, illetve annak hiánya. Hát nem furcsa – bár hazánk közállapotaira olyannyira jellemző – , hogy a baloldali pártok által formált kormány vezet be olyan intézkedéseket és kampányol ezek mellett a fenti igen gyatra érvek használatával, amelyiknek elsőrendű politikai törekvése kellene, hogy legyen az állampolgárok közötti szociális alapú különbségtétel?

Lehet azzal érvelni, hogy a Fidesz vissza akarja hozni a szocializmust, csak ostobaság és a valóság ismeretének teljes hiányáról tanúskodik. Az államnak az én értelmezésemben éppen az az egyik legfontosabb feladata, hogy biztosítsa az alapvető közszolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, rend- és honvédelem, katasztrófa-elhárítás, stb.). Elsősorban is az arra rászorulók számára. Hisz az állam egyetlen polgáráról sem mondhat le. Ha van egyáltalán az előbbieken túl az állam létezésének bárminemű értelme, akkor ez az. Az állam esélykiegyenlítő szerepe éppen ezért erősödött az elmúlt évtizedekben. Azért, hogy az állam egyfajta védőernyőt biztosítson az elesettek fölé. Szociális piacgazdaság mondanák tőlünk nyugatabbra.

  És ezeket nekünk konzervatívoknak kell elmagyarázni a szocialistáknak? Biztos, hogy itt minden rendben van?