Miféle ország ez? – kérdezi a Lori’s Diner pénztáros hölgye, kissé furcsa arckifejezéssel forgatva a koronás címeres útlevelet, amikor csekkel történő fizetés okán azonosítom magamat. Magyarország – válaszolom, ez azonban láthatóan nem könnyít a helyzetén, sőt csak fokozza a zavart. A drámai feszültség feloldása tágabb értelemben vett hovatartozásom tisztázásával következik el, s a hölgy megkönnyebbülten jegyzi le a szelvény hátuljára: European. Jelentős visszalépés a pár nappal ezelőtti állapothoz képest, amikor Budapestet még Ausztriával azonosították. Csak hát az még az Öreg Kontinens impulzusaira jóval érzékenyebb Washingtonban történt – most azonban négyezer kilométerrel és három időzónával arrébb, a nyugati parton járunk. Egészen pontosan San Franciscóban, a borairól híres Napa- és a hi-tech Szilícium-völgyet is magába foglaló, hétmilliós Bay Area agglomeráció központjában.

 Idáig a távolság miatt európai turista ritkábban vetődik el. A kereskedelmi partnerek Ázsiában és a csendes-óceáni térségben keresendők, s az orientáció megmutatkozik San Francisco etnikai összetételben is. Az ázsiai országokból származó bevándorlók – főleg kínaiak – csaknem negyven százalékos aránya megközelíti a nem latin fehérekét, akik immár kisebbségben vannak. A változó demográfiai trendek egyik biztos jeleként a város önkormányzati iskoláiban nemrég bevezették a mandarin nyelv oktatását. Persze San Francisco nem csak a rég kinőtt chinatownból áll. Viszonylag erős a latin és a fekete jelenlét, a leintett taxisofőrök pedig urdu, bengáli és thai beütéssel meszticizálják az angol nyelvet (itt persze csak nagyzolunk, mert valójában fogalmunk sincs az urdu és a bengáli akcentus közti különbségről). A downtown utcáit járva a mozaikszerűség érzetét csak fokozza, hogy az elmúlt évtizedekben a továbbra is főleg fehér középosztály a csendes elővárosokba húzódott ki.

 A Csendes-óceánba simuló festői dombokra települt, mediterrán klímájú San Francisco sokak szerint az Egyesült Államok leghangulatosabb nagyvárosa. Ahhoz képest, hogy az 1906-os földrengés és a nyomában pusztító tűzvész gyakorlatilag egy atombomba erejével rombolta le – és akkor sokan fel is adták neki az utolsó kenetet –, a város neve mára az életminőség szinonimájává vált. San Francisco és a Bay Area irigyelt vidék, ahová mindenki törekszik és ahol a megélhetés bizony nem olcsó. Egyszerű utasként is bárki megtalálja, amit keres. Gigapanorámát – a lenyűgöző Golden Gate híddal – a Carnelian Room ötvenkettedik emeleti bárjából, csendes elmélkedést a Telegraph Hill babérlevelűinek árnyékában, pezsgő éjszakai életet a Union Square környékén, ínyenc halételeket a Fishermen’s Wharf éttermeiben, hangulatos kávézókat a North Beach környékén. (Tippünk a halászléhez hasonlatos chowder és a szójatejjel turmixolt chai tea.) Kötelező a híres cable car kipróbálása: bár a hollywoodi filmekben a jármű armageddoni szikrázás közepette szokott elszabadulni a meredek lejtőkön, a valóság ennél sokkal békésebb. Ha már közlekedés, akkor meg kell említenünk egyik legnagyobb revelációnkat is: ha provinciális emlékezetünk nem csal, mi bizony a szovjet blokkon kívül eddig egyedül itt láttunk trolibuszt – amire a környezettudatos San Franciscóban a gyengébbek kedvéért még azt is ráírják: zero emissions vehicle.

 A Reakció előretolt választási megfigyelője persze nem múlathatja kizárólag élvhajhászással az idejét. A február 5-i szuperkeddhez közeledve – mikor huszonkét államban, köztük Kaliforniában tartanak jelölőgyűléseket és előválasztásokat – már javában dúl a kampány. A maga 34 millió lakosával Kalifornia az unió legnépesebb állama, s egyben a liberálisok fellegvára. Ezért itt inkább a demokrata versenyt érdemes nézni: a felmérések alapján stabilan Clintonnak áll a zászló. Megérzésünk azonban azt súgja, hogy San Francisco inkább Obamáé. A város társadalmi kérdésekben még Kalifornián belül is durván (bal)liberálisnak számít, ahol termékeny talajra hullhat az illinois-i szenátor – sokak által üres blablának minősített – imázskampánya, háborúellenes retorikája és persze színesbőrű mivolta. A Reakció munkatársa erről személyesen is meggyőződhetett, mikor a Market Streeten váratlanul belebotlott a Martin Luther King emlékére rendezett felvonulásba. A feketék érthető és nagyszámú jelenléte mellett WASP pacifisták, lerobbant értelmiségiek és középosztálybeliek valamilyen tibeti hangszer ritmusára együtt skandálták az „Obama, Obama, Obama and Peace” bokorrímes hexametert. A jelöltet már-már dr. King reinkarnációjaként ünneplő tömeg a városháza melletti téren berendezkedett tamtamdobos humanista-gyűléshez csatlakozott, ahol addigra megjelentek az abortuszmániás-anarchista-szocialista forradalmárok is. (Utóbbiak Che Guevara-Malcolm X-The Jewish Question-tengelyen mozgó könyves standja egyébként még a Fiatal Baloldal és a Magyar Gárda szimbólumvilágához szokott magyar szem számára is tartogatott ínyencségeket.) Hilaristát a téren csak egyet láttunk kissé tanácstalanul téblábolni.

Miként vendéglátóink is elmondták, a balos demokrata bázis szempontjából konzervatív Clinton aligha fekszik jól e városnak. Azonban látszik, hogy az iraki háború témájának háttérbe szorulása és az amerikai gazdasági recesszió minden mást elhomályosító réme országosan a tapasztalat kulcsszavával kampányoló egykori First Lady malmára hajtja a vizet a stílusban erős, de tartalomban szoftos, idealista húrokat pengető Obamával szemben. A New Hampshire-ben és Nevadában elszenvedett vereségeket követően utóbbinak ma meggyőző fölénnyel kell nyernie Dél-Karolinában ahhoz, hogy továbbra is esélyes jelöltként tekintsenek rá. Clinton személyisége ugyanakkor megosztó, elutasítottsági indexe kiemelkedő a jelöltek között. Ezért, ha a centrum és a republikánus bázis között viszonylag jól egyensúlyozó McCain lendületét a jövő héten Floridában nem töri meg a konzervatív bázis által gyűlölt Giuliani, akkor az őszi Clinton-McCain meccsen a demokraták minden előnye és a Bush-kormányzat összes bénázása ellenére általános vélemény szerint szoros eredmény várható.

De ez már egy másik történet.