Harminc évvel ezelőtt érkezett vissza Magyarországra a Szent Korona. A magyar államiság egyik legfontosabb jelképe több évszázadon keresztül tartó, kalandos útjainak leírásához minimum egy Tolkien kellene. A misztikus szálakat sem nélkülöző eredettörténet, a korona többszöri, csodával határos módon történő megmenekülése minden igazi reakciós kiskölök szívét megdobogtatta. Nagy- és Közepes-Magyarország térképek rajzolgatása mellett szívesen olvasgattam gyerekkoromban a korona körüli mondákat - mégse lett belőlem történész.

Az időben nagyot ugorva: azért kíváncsi lettem volna az 1978-as parlamenti ünnepség hangulatára, ahol a régi, jól kipróbált kommunista elvtársak a kupolaterem királyszobrai alatt átvették az ámerikai külügyminisztertől a feudális Magyarország és az ezeréves királyság jelképét... Bár (hogy tovább komcsizzak), ők talán nem súgtak olyasmiket amerikai vendégük fülébe, mint Gyurcsány Ferenc Angela Merkelnek, tavaly augusztusban, a Korona szemlélése közben:

"Az az igazság, hogy én mélyen ellenzem, hogy itt van. Szerintem ez a parlament a köztársaság parlamentje, és nincs ok a királyság jelvényét idehozni. A jobboldali konzervatív kormány döntött így, hogy ezt idehozza, Orbán miniszterelnök úr. Mi meg nem akartuk elvinni, mert az nem szép, hogy hozzuk, meg visszük. Akkor maradjon itt".

Ezúton nyugtatjuk meg Gyurcsány Ferenc miniszterelnök urat: a Szent Korona akkor is a Parlamentben lesz, amikor rá, mint egy rossz viccre fogunk mindannyian visszaemlékezni. És mi is nyugodjunk meg: a több évszázados történetet ismerve biztos vagyok, hogy a korona akkor is meglesz valahol, amikor már mi is csak egy rossz vicc leszünk. Valahol.