Az éhségsztrájkoló jezsuita szerzeteseket akartam összehasonlítani Gandhi-val, aki szintén éhségsztrájkolt, ráadásul eredményesen.
Gandhi kitalálta a szatjagrahát, egy erőszakmentes társadalmi tiltakozásformát. A britekkel való együttműködés erőszak nélküli megtagadásának programját javasolta, melynek első lépése a választások bojkottja volt, végül tömeges polgári engedetlenséget javasolt. Ám Gandhi 1922-ben elhatárolta magát ettől a programtól, miután a helyzet erőszakossá fajult és több rendőr meghalt.
Szerinte az volt a hiba, hogy nem vette figyelembe: a szatjagraha-ban csak olyan emberek vehetnek részt, akik erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenek.
„Polgári engedetlenségre szólítottam fel az embereket, mielőtt eképpen érettnek bizonyultak volna rá. ... Előbb jól képzett tiszta szívű önkéntesekből kell csapatot szervezni, amely tökéletesen érti a szatjagraha szigorú feltételeit, és csak ezután indíthatjuk el újra a polgári engedetlenség tömegmozgalmát.” - így vall Gandhi az önéletrajzában.
India 1947-ben nyerte el függetlenségét, az országot két részre osztották, Indiára és Pakisztánra, ami összetűzésekhez vezetett a hinduk és a muszlimok között. Gandhi egy egyesített Indiáért harcolt, ahol hinduk és muszlimok békében élhetnek. 1948. január 13-án, 78 évesen éhségsztrájkba kezdett, követelve, hogy hagyjanak fel a vérontással. 5 nappal később mindkét oldal vezetői ígéretet tettek arra, hogy abbahagyják a harcot, így Gandhi befejezte az éhségsztrájkott.
Tehát elvileg eredményes lehet Vértesaljai László és Hofher József jezsuita szerzetesek éhségsztrájkja és böjtje, amit a nemzet szegényei iránti szolidaritásból, az ország lelki válsága elleni tiltakozásból tesznek.
Lehet eredménye a Szociális Fórum által hirdetett társadalmi ellenállásnak. De ha Gandhira hallgatunk, akkor figyelni kell arra, hogy mindez ne fajuljon el - tiszteletre méltó embereknek kell tiltakozni -, és mégis legyen elég meggyőző és figyelemfelkeltő.
Hiszen biztos van az igazságnak is ereje.