Nyílt titok, a történész szakma is erősen megosztott ’56 ügyében. Elég csak a Tóth Ilona vagy Mansfeld Péter-recepciókra utalnunk: ezek feldolgozásai, egymás mellé téve, inkább vitairatoknak tűnnek, semmint történetírásnak (vö. Eörsi László, ill. Jobbágyi Gábor, M. Kiss Sándor írásait).

Tudjuk jól, 1956-ban nem csak Nagy Imre járta be a paulusi utat, a fegyvert fogó felkelők közt is szép számmal voltak hithű baloldaliak, például Angyal Istvánék. Abban a korban az igazi baloldaliak jórészt börtönben raboskodtak (mint pl. Demény Pál, aki gyakorlatilag végigülte a Rákosi-rendszert), ezért is nehéz az akkor összekutyult fogalmakkal a mában kommunikálni. De egyéb fontos történésekről is folytak viták történészberkekben: mennyire volt baloldali a forradalom? Nagy Imre mennyire gondolta komolyan a teljes függetlenséget? Tényleg mindenki többpártrendszert akart? Stb. A vélemények, nézetek erős szórása elbizonytalaníthatja az embert – paradox módon épp azt, aki minél szélesebben tájékozódna a témában. Baloldali?! Melyik bal? - kérdezhetnénk vissza, ismerve a magyar történelem, khm, sajátosságait (amelyeket oylkor a sors perverzióinak is nevezhetnénk).

És ma, az októberi 23-i ünnepség felvezetéseként talán, tartanak egy konferenciát: Ötvenhat, mint a baloldal öröksége címmel, amelyen miniszterelnökünk is hozzászól a témához, s ezzel könnyen (kormány?)politikai szintre emelhetik a történészvitát. (Meg hátha megint Imrézik egyet.) Az egyik rendező az a Táncsics Alapítvány, melynek elnöke Baja Ferenc „baloldali szemszögű vizsgálatot” emlegetett a Népszavának… Hát én lassan elkezdtem félteni a múltat…

(Apropó: a történészszakmában is elvárható lenne már egy őszödi beszéd.)