Mi más is lehetne a nap menüje: a Rolling Stones. Ma este négy angol nyugger öltögeti majd reszketeg nyelvét a Népstadion 45 ezer nézőjére. De ők cekker helyett gitárjaikba kapaszkodnak. Vagy negyvenöt éve. A banda valamikor az időszámítás előtt, 1962-ben alakult Londonban. 1963 januárjában már hárman együtt zenéltek a mostani felállásból: Mick Jagger, Keith Richards, és a világ legrosszabb dobosa, Charlie Watts.

1963-ban a Hamburgból visszatért fiatal Beatles tagsága rendszeres nézője volt a Rolling Stonesnak. Jaggerék tehát az Elsők előtt is ott voltak már a színpadon, és tolták a rockba oltott bluest. Amire gyerekként rákattantak, arról azóta sem tudtak lejönni. Legújabb dalaik a legelső lemezükön is rajta lehettek volna, a stílus semmit nem változott fél évszázad alatt. It's only rock'n'roll and I like it - énekelte Jagger egyszerű ars poeticáját. Koncert előtt, vagy helyett hangolódjatok egy kicsit ezekre az élő kövületekre, akikben több rockandroll lakozik, mint a mai zenebiznisz összes szereplőjében.

Satisfaction, Paint It Black, Jumpin' Jack Flash, Like A Rolling Stone, Sympathy For The Devil (az 1969-es Altamont fesztiválról, ahol zavargás tört ki a koncert alatt...) és a többi. Reméljük, Keith Richards-szal nem történik semmi a koncert előtt, mint tavaly, amikor fél évre kivonták a forgalomból, mert leesett egy kókuszpálmáról.

Én megyek. És viszem apámat is.