Van, persze nekem is PORBLÉMÁM a Felvonulási téren álló '56-os emlékművel: csaknem negyven százalékkal többe került (650 helyett 899 millióba, meg az apró), szimbolikája zavaros: a 2006 vasoszlop, amit megtisztít majd az eső néhány év alatt és ragyogni fog; a kompozíció elhelyezkedése talányos - 56 fokos szöget zár be az ék, állítólag, de ki a retek jár szögmérővel szobrot nézni? - és némiképp a berlini Holokauszt-emlékmű által (khm) inspiráltnak tűnik (illetve az ugyanitt lévő Zsidó Múzeum oszlopkertje által ihletettnek). Vesd még össze Szüts Miklós festőművész balesetmegelőzési aggodalmaival is, illetve megsemmisítő, ámde részben jogos kritikájával a műegyetemi emlékműről.

Szóval vannak bajok.

Ugyanakkor nem hinném, hogy jó lenne, ha esztétikai kategóriákat politikaivá hangolnánk át. Az a csökött sztálinizmus sajátja volt. Van végre egy emlékpont Budapesten, és ez jó. Az ötvenhatosoknak nem tetszik, mert ők "vaskefének" hívják. Őket a bitókra emlékezteti, ami egyáltalán nem tilos, engem meg nem emlékeztetnek. Viszont az ötvenhatosok által pártolt emlékművek rendszerint borzalmasak, ez sem tilos, végülis 1956-ban nem a Képzőművészeti Lektorátus dobálta a molotov-koktélokat a ruszkikra. Ajánlom mindenki figyelmébe a Tabán lejtőjén álló ötvenhatos emlékművet, a Czakó utcai sportpálya alatt, annál kevés rondább van a földön. A pénzadók nem szerették az elkészült domborművet, ezért egy színes (!), fröccsöntött műanyagból készült reliefet helyeztek el rajta, amin van tank, meg lyukas zászló: egy rémálom volt, mostanra lecserélték.

Ezzel sincs különösebb baj, mindenki oda jár emlékezni, ahova szeretne. Mindazonáltal és hovatovább: kell-e állandóan és furtonfurt, már-már betegesen mindenhova emlékműveket rakni? Ennyire nem bízunk az emberi emlékezetben? (Hogy egyik mértékadó hősömet, George Smiley partnerét, Peter Guillam-et idézzem (hozzávetőlegesen): miért kell mindig mindent lefényképezni? nem lehetne valamit az emlékezetre is bízni?) A Corvin-mozin már csak hátul, a vészkijárat környékén van hely, annyira beborították már az emléktáblák.

S a sogenannt vaskefével meg az a baj, hogy egy olyan térbe helyezték bele megrendelői, ami következetesen nincs végiggondolva, már vagy ötven éve, a Regnum Marianum lebontása óta. Az lassan Magyarország félmúltjának panoptikuma lesz, bedöglött időkerékkel, időnként elfűrészelt emlékkereszttel, alkalmi plakátkiállításokkal, hétköznap gigaparkolóval és kuszán felfestett közlekedési jelekkel, sorozatos hiányokkal (templom, tribün, Sztálin-szobor, kabáttolvaj szobra). Egy roncstemető.

Olyan mint az ország.