Kemény és szívós munkával, egy sor merénylet és kapitalista összeesküvés túlélése után végre sikerült: létrehoztam egy utópiát Magyarországon, ahol mindenki busszal vagy biciklivel jár, mindenki egészséges, az oktatás minősége az egekben, a gazdaság szárnyal, az alkoholizmus megszűnt, és ami a legfontosabb: kitöröltem a választók fejéből a választás lehetőségét, a politikai vetélytársakat örökre levertem, én lettem az ország kirobbanthatatlan, örökös vezetője.

Elmondom, hogyan.

*

Az elmúlt évek egyik – politikabubusoknak mindenképpen – legszórakoztatóbb és legidegölőbb játékával, a 2013-ban megjelent Democracy 3-mal játszom, annak is a magyarországos modjával, ami első ránézésre egy brutális mission impossible.

A kezelőfelület viszonylag összetett, de a lényeg az, hogy mi vagyunk az ország vezetői: mi hozunk meg minden gazdasági, társadalmi, stb. döntést. A külpolitika nem nagyon játszik szerepet, ahogy a propaganda (és a valódi emberi természet) sem: a választók kifejezetten racionálisan és így könyörtelenül reagálnak a policy-döntéseinkre. Ilyen a kezelőfelület:

Ha egy-egy területre rávisszük az egeret, akkor rögtön láthatjuk, hogy arra az adott dologra, például a GDP-re, a bűnözésre vagy éppen az elhízásra mi van pozitív vagy negatív hatással. Középen a különböző választói csoportokba tartozók elégedettsége látszik, de ez csalóka, hiszen egy választót több ilyen csoportcímke is befolyásol – szóval lehet valaki egyszerre kapitalista, vallásos és autós; vagy éppen tömegközlekedést használó fiatal középosztálybeli.

A valósághoz képest nehézség, hogy semmi elterelő hadművelettel (lásd xenofóbia felszítása, szellemi polgárháború elmélyítése, politikai ellenfeleink lejáratása) nem tudunk élni: csakis az eredményeinkre reagálnak a választók.

A körökre osztott játékban mindig egy adott mennyiségű politikai tőkével gazdálkodunk, ami a kabinet minisztereinek hatékonyságából és lojalitásából adódik össze. Egy adó növelése például több politikai tőkénkbe kerül, mint az alkoholfogyasztás korhatárának emelése. A kezdéskor adott policy-k mellett pedig egy sor elképzelés várja, hogy bevezessük, miközben addig működőket el is tudunk törölni.

*

A cél az, hogy egyrészt túléljünk a ciklus végéig, másrészt, hogy ha ez sikerült, meg is nyerjük a választást. Ez pedig Magyarország esetében közel sem egyszerű feladat.

Gazdasági válságban van az ország, iszonyatos méretű adóssággal, gyenge GDP-vel és kellemetlen deficittel, de ha ez nem lenne elég, akkor ott van az egészségügy és a szegények közel sem szívderítő helyzete. Na meg az alkoholizmus. A feladat a következő: úgy kell rendbe szedni a büdzsét, hogy mindeközben valamilyen módon megfeleljünk az alaphelyzet szerint erősen szocialista választóknak – tehát a neoliberális reformok követése alapvetően nem vezethet eredményre, mert biztosan elbukjuk a választást. Ha viszont átmegyünk full kommunistába, akkor még a választás előtt meg fog minket gyilkolni/buktatni valamelyik kapitalista ellenálló csoport. Tudom, mert az első öt-hat alkalommal így jártam.

Az elsődleges szempont tényleg az, hogy a gazdaságot beindítsuk – ehhez csökkenteni kell a cégek adóit és növelni kell a produktivitást, amit leginkább az alkoholfogyasztás csökkentésével tudunk elérni.

A másik dolog pedig az, hogy már az elején el kell kezdeni önteni a pénzt az oktatásba és a tudományos programokba, hosszú távon ez a legnagyobb tanulság. A vállalati oldalról kieső adóbevételeket, illetve az oktatásra elköltött forintokat – eleinte csak finoman persze – a gazdagokat sújtó adókkal kell visszahozni a költségvetésbe.

Az első választásig azért a szerencsén is múlik a dolog. Ha sikerül a válságot megoldani és a gazdaságot beindítani, akkor egyre könnyebb dolgunk lesz, és eldönthetjük, hogy milyen irányba billentsük a társadalmat, melyik választói csoportokra koncentráljunk.

Legnagyobb meglepetésemre egy-két ciklus után a következő helyzet állt elő: az ellenzéki oldal gyakorlatilag megszűnt létezni, nagyon el kéne rontanom valamit, hogy ne én nyerjem a következő választást a Duna-menti Zöldutópiában.

Itt van az utolsó közvélemény-kutatás eredménye. Az egyes csoportok neve mögött a szürke sáv azt jelzi, hogy a népesség hány százaléka tartozik az adott választói csoporthoz, de a skála túlsó vége sajnos lemaradt a képről. Így is látszik viszont, hogy a Duna-menti Zöldutópia polgárainak jelentős része az elég széles középosztályhoz tartozik, nagy arányban liberális és szocialista, állami alkalmazottként vagy farmerként dolgozik, valamint valamilyen etnikai kisebbséghez tartozik. Vallásos választók nincsenek, konzervatívok és kapitalisták alig. A rendszerrel leginkább a tömegközlekedéssel utazók, a környezetvédők, a liberálisok, a szegények, a szocialisták és a nyugdíjasok elégedettek. Ilyen választói szövetség láttán szerintem Soros György is megnyalná a tíz ujját.

Amit tehát a fenntartható fejlődéshez és biztos hatalomhoz csinálni kellett: rendbe rakni a költségvetést, jól összerakni az adókat, rendet teremteni és minden lehetséges módon az oktatást és a tudományt finanszírozni. Helló Szingapúr? Helló Magyarország.