Üzenjünk Brüsszelnek: tiszteletet a magyaroknak! – olvasható az EP választás egyik plakátján. Vajon mi lehet az üzenet? Meglehetősen nehéz a megfejtés, s ez bizony semmiképpen sem erény ebben a műfajban. Annyit tudunk, hogy a kampány egyértelműen a magyar választóknak szól, ennél fogva semmit nem üzen Brüsszelnek. Brüsszel amúgy is egy absztrakció, amelyhez legfeljebb a pisilő fiúcskát köti a magyar köztudat.
Az Európai Parlament létjogosultságáról és az oda listán választott képviselők munkájáról lehetne értelmes vitát folytatni, de csak abban a három másodperces időkeretben, amíg kitart a megszólítandó, széleskörű nézői figyelem. Öt-hat szóval nehéz mélyen szántani, de egyértelmű álláspont artikulálására még ez a soványka készlet is alkalmas, vö. nem leszünk gyarmat. Ugyanakkor a vehemenciájában ehhez fogható karakteres beszólás plakátra tételét és annak érvelő megvédését nehéz lenne elvárni az odaküldött Pélczné Gáll Ildikótól. Marad tehát a kint is vagyok, bent is vagyok hangulatú, óvatoskodó odamondás.
Az üzenetbe rejtett hipotézis szerint eddig nem tisztelték Brüsszelben a magyarokat. Mondjuk én magyarként, soha nem tapasztaltam tiszteletlenséget, sőt ilyen udvariaskodási viszonyt feltételező kapcsolatba egyáltalán nem kerültem Brüsszellel (jelentsen ez bármit is), sem a döntéshozó Bizottsággal, de azt feltételezem, hogy egy népcsoporttal összefüggő nagyhatalmi viszony leírására amúgy sem az emocionális megközelítés a legmegfelelőbb. Az ottani nagy irányszabó konglomerátum ugyanis nem valamiféle illem- és tánciskola, hanem egy viszonylag részletes szabályrendszer szerint működő gazdasági és politikai közösség, amelyhez szabad akaratunkból folyamodtunk tagságért. De ha elfogadjuk azt a ravasz megszemélyesítő igyekezetet, hogy a plakáton látható miniszterelnök jeleníti meg a magyarokat, akkor sem tételezzük fel, hogy Európa nyugati felén ne adnák meg a neki kijáró tiszteletet (politikájának kritikája természetesen más lapra tartozik).
A plakát közlendőjének párhuzamos olvasata még zűrösebb. Abból ugyanis az hámozható ki, hogy a 27 tagú közösségben mi vagyunk az üzengetős ország. Az a magát sértve érző kis tagállam, aki bár ott ül Brüsszelben az asztalnál, helyben nem áll elő a tisztelet kérdése körüli problémacsomagjával, hanem postára adja, budapesti bélyegzővel.
Mivel tényként kezelhető, hogy Viviane Reding és a többi érzékeny bürokrata is magasról tesz a tagállami kampányok tematikájára, a kormánypárt nyugodtan vállalhatja annak ódiumát, hogy egy kissé akaratos, kissé monomániás kisfiú bőrébe bújjon, s ebben a nem épp testhez álló jelmezben szórakoztassa május 25-éig közönsége EU-szkeptikus szegmensét. Meglehet, ez a nagyjából rejtve maradó, műkemény hepciáskodás kell ahhoz, hogy a választások után, a néppárti frakcióban minél többen képviselhessék a magyar érdekeket és az európai, keresztény, konzervatív értékeket.
*
(Fotó: jozing)
