(Kép forrása: repavalleszurtnyul tumblr)
Idén 2010-hez, 2011-hez és 2012-höz hasonlóan újra, immár negyedik alkalommal kérdeztük meg mandineres bloggereinket: hogyan értékelik a 2013-as évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre.
Máthé Áron válasza.
*
„Vége van az országos és helyi szinten folytatott, kiegyenlített támogatottságon alapuló szekértáborharcoknak, (…) vége van a jobbos szubkultúra Kulturkampfjának. A balliberális oldal támogatottsága szertefoszlott (…) a vonalas baloldali-liberális kultúrharcosok pedig már az ellenzéki létre rendezkednek be az előre sértett avagy kiváró nyilatkozataikkal. A politika amúgy is sokkal unalmasabb lesz egy egyszínű országban. Ideje élni; ideje művelődni; ideje jobboldali, konzervatív, más értékrendű vagy épp apolitikus kultúrát, szubkultúrákat építeni” – írta három évvel ezelőtt Rajcsányi szerkesztő kolléga „Fideszország megszületett” című írásában. Az azóta eltelt évek bonyolították a dolgot. A Kulturkampf néha okkal, néha ok nélkül folytatódott, de többnyire inkább védekezésben mint támadásban. A baloldal támogatása a közvélemény-kutatások szerint nem foszlott szét. Más értékrendű szubkultúrákat építeni pedig felesleges lett volna, építették ők magukat, ahogy tőlük telt.
2013 sem telt máshogyan. Az az abszurd értékrend, amely a szakadék szélére sodorta az országot, és a nemzeti közösség tagadásában (lásd december 5-ét) , illetve a mindent megkérdőjelező, negatív identitás kiteljesítésében látja az élet célját, egyáltalán nem tűnt el. Befolyása a szélesebb választói csoportok vonatkozásában talán megingott, parlamenti képviseletét (az SZDSZ-t) elvesztette. Azok a kifejezések, azok a fogalmak, amelyek egykor ezt az értelmiséget az „osztályhatalomhoz” segítették, mára kiüresedtek, érvényüket vesztették. Ennek ellenére ez az értelmiség nagyon is létezik. A kulturális megnyilvánulásokat most inkább ne bolygassuk, elég ha a székely menetelés kapcsán elhangzott egyes kijelentésekre gondolunk. Az, hogy a politika felszínén egyedül Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció képviseli ezeket a gondolatokat, senkit ne tévesszen meg. A kádári „antifasizmusból” származó gondolati sémák mélyen gyökereznek, és pontosan passzolnak a „nyílt társadalom” híveinek elképzeléseihez.
Ez az értelmiség azonban nem utóvédharcokat vív, csak éppen elszakadt a magyar valóságtól. Kollektív őszödi beszédük nem hangzott el, csak írásban jelent meg; furcsa módon éppen a Hócipő hasábjain, az elhíresült szárszói találkozó után. Hogy is írta önmagukról Lengyel László? „Ebben a szörnyű évtizedben, a lefelé száguldó országban megszólalt nekünk háromszor a kakas. Kinek dühös, kinek rémülten gonosz, kinek nincs arca.”. A múlt évnek ez a groteszkre sikerült, szinte egy Bosch-festményre kívánkozó szárszói találkozó volt az egyik fókuszpontja.
Ha már az őszödi párhuzamot említettem, meg kell állnunk egy pillanatra a nyár elejének tragikomikus történésénél, amikor a baloldali belháború egyik fejezeteként Gyurcsány Ferenc előhúzta az őszödi titok kártyáját. A rejtői elemeket sem nélkülöző narratívában még egy kutya is szerepet kapott. Tisztábban nem láttunk a csavaros történet után sem, s a nagy leleplezés akkor elmaradt. Katalin, Imre és Ferenc (egy másik Ferenc!) kilétére még nem derült fény. Hogy ez nem lejárt történet, azt ennek a hétnek az eseményei is mutatják. Persze, mondhatnánk, kit érdekel ma már az őszödi beszéd? Nos, azon kívül, hogy a rendszerváltozás húsz évének egyik legfontosabb szövege, hiszen pontos látleletet ad a baloldalról és minden benne van („Kell még valamit mondanom, Ildikó?”); a szöveg későbbi sztorija arról szólt, hogyan csinálták ki egymást az egykori elvtársak és hogy azóta is mennyire készek egymás hátába döfni a kést.
A baloldalról más érdekességeket is megtudhattunk a Portik-féle jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésekor. Nem tévedett a Mandiner bloggere, Novák Tamás, amikor „Sötétség reggel, délben és este” címmel írt erről összefoglalót. Az, ami akkoriban történt, valóban a ’89 utáni magyar világ legsötétebb fejezetei közé tartozott. Kényelmetlen, mert kicsit összeesküvés-elmélet gyanús, ugyebár? Pedig ez megtörténhetett. A kommunizmus a politikai gengszterek bűnszervezetét jelentette, a poszt-kommunizmus pedig az egykori politikai gengszterek portfóliójának kibővítésére is lehetőséget adott.
*
2013 a baloldal éve volt, de nem szerencsés értelemben. Az egész év az összefogás lázában telt, egymásnak való üzengetéssel, néha takargatva az „elmúlt nyolc évet”, néha meg felvállalva azt a korszakot. Megint máskor a hibák kijavításának ígéretei hangzottak el. Bajnai és Mesterházy kötélhúzásából az utóbbi látszott győztesen kikerülni, mivel legalább a szocialista pártot konszolidálta. Évértékelője erőt mutatott a baloldal hívei számára, és taktikai érzéke is azt sugallta, hogy képes lavírozni a politika világában.
Vele szemben Bajnairól viszont kiderült, hogy botfülű a politikához, ami egy tömegdemokrácia álmoskönyve szerint nem a legjobb előjel, ha választásokra kerül a sor. Vajon ennek ellenére tényleg komolyan gondolta-e, hogy miniszterelnök lesz? Kettejük közös teleregényét egy-egy Gyurcsány-színes változtatta át sitcommá. Az olyan beszólásokkal, hogy „jól alszik, Viktor, jól alszik?”, meg a saját korábbi munkatársainak szánt „csávókáim, üljetek fel a rezsóra”, vagy éppen az október 23-i megemlékezés káoszba fordításával azonban nem csak fenegyerekeskedni akart. Az új év elején derült ki: Gyurcsány erőfeszítései nem voltak hiábavalóak, ő 2013 nagy visszatérője. Emögött kétségtelenül ott van a leszerepelt baloldali-liberális értelmiség nyomása, amelynek hangadói a teljes baloldali összefogást kívánták látni.Talán nekik akart megfelelni Schmuck Andor, aki annyira óhajtotta az összefogást, hogy nem is a saját pártja, hanem a szocik fogadatlan (?) prókátoraként a nyilvánosság előtt vitt villamosjegyet Bajnainak egy hétvégi napon, hogy irány a Jókai utca, és kezdjék meg a tárgyalásokat azon nyomban.
Az elmúlt év fejleménye az is, hogy a baloldal meglehetősen csekély győzelmi reményekkel fordul rá a választás előtti célegyenesre. Az egymással folytatott bozótharcok nagyrészt arról is szóltak, hogy Gyurcsányt miként tudják magukról levakarni (lásd az „őrült bolsi milliárdost” és a többi megjegyzést), de úgy, hogy eközben ne veszítsenek baloldali szavazót. Kiderült, hogy ez lehetetlen: Gyurcsány és a baloldal egy és oszthatatlan. A baloldal (politika és értelmiség egyaránt!) 2006-os kiállása Gyurcsány mellett most igazolta a mondást, miszerint régi bűnnek hosszú az árnyéka. Ez viszont a kudarcot is előrevetíti. „Az összefogás kérdésének újranyitása tehát valójában arról szól, hogy a felelősséget ki és hogyan tudja elhárítani magától a várható vereségért. (…) Végtére is, ha a baloldal szekere a szakadék felé szalad, miért ne rántanák fel rá Gyurcsány Ferencet is?” – írta Lánczi Tamás.
A 2010-ben szétesett poszt-kádári „antifasiszta népfront” tehát továbbra sem tudott összeállni, mostani együttműködési kísérletük másról szól. De hogyan is tudna összeállni a mélybaloldali, szociális követelésekkel fellépő MSZP, a technokrata Bajnai és az egészet a teljes tohuvabohu felé rángató Gyurcsány? Azok a PM-esek, akik korszakváltásról papoltak, most hogyan fognak Gyurcsánnyal együtt dolgozni a győzelemért? És mit is tesz végül Juhász Péter, aki nem is olyan régen még személyeskedésig menő vitát folytatott a tévében Vadai Ágnessel a Gyurcsány-korszakról?
Miféle kormányt alkotnának ezek így együtt, netán még egy Fodor Gáborral, egy Schmuck Andorral és egy Bokrossal megfűszerezve? Vajon milyen képük van az ország követendő útjáról? 2013-ban a baloldal nem bírt kiszenvedni magából semmi olyan érvényes üzenetet vagy jövőképet, amely erről az országról szólna. Reflektálásaik a problémákra nem hoztak átütő sikert, kormányprogramuk nincs. Ja, de mégis van ígéret: az egykulcsos adó és a családi adókedvezmények eltörlése. Már az év elején érzékelhető volt, hogy a „korszakváltással” bajok vannak: az Együtt 2014 alkotmánytervezetét vélhetően az őszödi beszédben emlegetett „Petrétei Jóska és csapata” korábbi munkájára alapozták. És egyébként is, milyen párt az, ami egy adminisztratív hiba miatt (nem jegyeztették be magukat) E2014-PM-VSZ kóddal volt kénytelen nevezni magát? És miféle kormányképességről tesz tanúbizonyságot ez a VSZ (ráadásul kibővítve másokkal), amikor egy másik adminisztratív hiba miatt meg nem állít jelöltet a békéscsabai helyhatósági választáson?
De kifejezetten fenyegető jelenségeket is láthattunk. 2012 végén (Hoffmann) Rózsát a Dunába! jelszóval rózsákat szórtak a folyóba, idén pedig egy szétrugdosott Orbán-szobrot hurcoltak végig a városon Dopeman „Baszd meg” című slágerére, amiből a nagyobb hitelesség dicsőségére kihagyta az eredetileg abban szereplő Gyurcsányt. De még fenyegetőbb volt a bajai választási ál-videó ügye. A videó készítése körüli naiv ravaszkodás még mosolyt is csalhatna az arcunkra; ha nem lenne világos, hogy azok, akik egykor szlovákiai terroristákkal riogattak, most ne vonnák előre kétségbe a választások eredményét, ha ők vesztenek.
*
2013 tehát arról szólt, hogy a politikai baloldal és a szellemi hátországát jelentő balliberális értelmiség megosztottsága ellenére sem tudott mi kezdeni az osztatlan közös tulajdonnal, a 2010 előtti örökséggel. Kétségtelen, hogy az ország újraszervezése során vélt, valós vagy szimbolikus érdeksérelmet elszenvedett csoportokat meg tudták volna szólítani. Ennek ellenére a baloldali politikusok nem tudták növelni népszerűségüket. Meglepő módon úgy tudtak állandóan botrányos vagy egyszerűen csak negatív híreket generálni magukról, hogy nem voltak kormányon.
Az értelmiségnek az a része pedig, amely hol a Demokrácia, hol pedig a Jog Istenség nevében próbál fellépni, nem fogta fel, hogy demokratikus választásokon (az általuk kidolgozott „89-es rendszer” keretei között!) szenvedett az Ideájuk kétharmados vereséget; és hogy a jogból önmaguk űztek csúfot, amikor a halott betűt az igazság és a józan ész helyére állították. Ez az értelmiség nem szolgálhat mérceként, és ezek a politikusok alkalmatlanok egy ország vezetésére. A hozzájuk közel álló értékrendszerű, fiatalabb írástudóknak is kínosak már.
A tavalyi év fejleménye tehát annak a napvilágra kerülése, hogy baloldal csak egy van, és egy „igazi” konzervatív párt sem jön létre. Végül is ismét egyszerűsödött a képlet: a Jobbikon és az LMP-n kívül továbbra is két nagy tábor létezik – ezek közül fog kikerülni 2014 győztese.
