Pozsonytól a lehető legmesszebb, a mai Szlovákia másik végén van Eperjes, az egyik legérdekesebb történelmű és építészetű felvidéki város. Itt hidegebb a táj, nincs sehol az ismerős Duna, és nem is tragikomikus centruma a nemzetépítési törekvéseknek, mint Nyitra. A jóval nagyobb és híresebb Kassa árnyékában él, mégis megéri meglátogatni, gyönyörű „kelet-szlovák reneszánsz” épületei vetekednek a déli nagy testvér építészeti örökségével.

Azért egy kicsit óvatosnak kell lenni a magyarral, a zsinagóga idős gondnokára rászólhatnak éber nyelvőrök, hogy Szlovákiában nem ildomos a magyar látogatókkal magyarul beszélgetni. Meg szórakozóhelyen se lepődjön meg senki, ha körbeveszik a helyi kemény fiúk a magyar nyelv hallatán, és csak akkor enyhül a légkör, mikor kiderül a budapesti illetőség. Na jó, lehet, hogy csak rossz lapot húztunk.

Itt persze még kevésbé szokhatott hozzá az úri közönség a magyarhoz, mint akár Pozsonyban vagy Nyitrán. A városnak ma csak kétszáz magyar polgára van, Eperjes 91 000 lakosának túlnyomó része szlovák vagy roma. Mégsem lehet azt mondani, hogy semmi köze sincs a magyar kultúrához. Eperjes magyar város is.

Az államalapítás után ez a térség, Sáros megye volt a magyar etnikai terület (bár szlovák szemszögből csupán magyar „gyarmatosítókról” van szó) legészakibb vidéke, ami aztán, a kuruc háborúk és az 1700-as évek délre (a jórészt lakatlan Alföldre) települési hulláma után végleg felszívódott a környező hegyekben élő és Lengyelország felől betelepülő szlávságban, magyar lakosság csak a városban maradt. Sok egyéb mellett tehát az a szlovák nacionalista vád sem igaz, hogy az „ezeréves magyar elnyomás” alatt csak egyirányú, szlovák-magyar volt az asszimiláció, az Eperjes környéki nyelvszigeten túl, már jóval korábban, a szlávságba olvadtak be a Vág-völgyi, a Tátra lábánál létrejött magyar őrfalvak is.

Eperjes persze nem azért magyar város is, mert ötszáz éve ezen a vidéken a magyar etnikum volt a domináns. Ez meglehetősen ostoba érv lenne. Hanem azért, mert máig hatóan a magyar történelem és kultúra része. Erre persze a helyszínen, vagy a szlovák netes tájékoztatók alapján, nehéz rájönni. Megtudhatjuk például, hogy Szlovákiából Eperjes került legutoljára a „magyar birodalom” hatalma alá, valamikor 1200 előtt, ami nem igaz, csak akkor szervezték meg a sárosi erdőispánságot. Sokkal viccesebb azonban helyben végighallgatni egy idegenvezetőt. Mivel a mi csoportunk nemzetközi volt, az idegenvezetés angol, teljes szabadságában érvényesült az uralkodó történelemszemlélet. Megismerhettük a szlovák nép nagy hősét, František II. Rákoci-t (azt nem tudjuk meg, hogy magyar volt) és  IV. Belo osztrák-magyar (!) királyt, és felfedezhettük, hogy köztük 500 évig szinte nincs a városnak történelme. Legalábbis olyan elem, ami bármilyen módon a magyarokhoz köthető. Szlovákok, osztrákok, lengyelek, németek igen, magyarok nem. Pedig itt volt például Magyarország legrégebbi és legnevezetesebb iskoláinak egyike, az 1667-ben alapított eperjesi evangélikus kollégium.

Hírneve miatt becézték Eperjest Tarca-parti Athénnak is. Íróink közül itt tanult a kassai Márai Sándor, Kazinczy Ferenc és az eperjesi születésű Hamvas Béla. Soraikban, életművükben, tehát a magyar irodalomban, ott vannak az eperjesi iskolapadok és macskaköves utcák. De itt, a nemrég felújított evangélikus kollégiumban tanult egy kisebb szabadságharcos liga, Thököly Imrétől, Kossuth Lajosig és Pulszky Ferencig, vagy a Habsburgok által kivégzett Dessewffy Arisztidtől a szovjet kollaboránsok által kivégzett (eperjesi születésű) Maléter Pálig. Bercsényi László, Bercsényi Miklós fia, a Rákóczi-szabadságharc kitűnő katonája, szintén Eperjesen látta meg a napvilágot. Franciaország későbbi marsalljaként egyébként a máig létező elit 1. Francia Huszárezred alapítója, és a magyar 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj névadója.

A flamand betelepülők által várossá fejlesztett, a középkor végétől kezdve egyre inkább szláv környezetben fekvő Eperjes persze ugyanúgy produkált fontos szlovák személyiségeket, abban az értelemben, ahogy Eperjes ma magyar város (is), éppenséggel Budapest vagy Esztergom szlovák város (is). Ami lehangoló, hogy a város jelen szlovák bemutatása csak „magyar hódítást” ismer, magyar értékteremtést, kultúrát nem. Pedig ha valahol, ebben a régióban különösen harmonikus volt az 1920 előtt egyébként sem túl kiélezett magyar-szlovák viszony. A szlovák népességben is erős volt a Magyarországhoz való tartozás tudata, és egy esetleges népszavazáskor egyáltalán nem biztos, hogy a város és térsége Csehszlovákiához került volna. Az 1919 júniusában a cseh megszállókat kiűző magyar csapatokat itt is valódi lelkesedés fogadta, nem csak Kassán, amit csak a Tanácsköztársaság valódi természetével való (rövidre sikerült) ismerkedés csökkentett.

Eperjes valójában iskolapéldája, hogy a végbement „magyarosodás” messze nem volt annyira „magyarosítás”, tehát kényszer diktálta folyamat, mint azt ma Szlovákiában állítják. Az egyébként igen látványos, tömegesnek mondható magyarosodás túlnyomó része Eperjesen is a zsidók és a németek önkéntes asszimilációját jelentette, a város szlovákságát kisebb mértékben, a környező vidéket pedig egyáltalán nem érintette.

1910-ben a város 16 000 lakosából 50%, azaz 8 000 fő vallotta magát magyarnak, 6 500 szlováknak és 1 400 németnek. A nyolcezer fő túlnyomó része persze friss asszimilánsként kettős identitású volt. Főként emiatt, a hatalomváltás utáni erőteljes csehszlovák nyomás alatt, 1931-re a magukat magyarnak vallók száma 1000 főre csökkent. Ebben persze szerepet játszott a munkájából elbocsátott magyar államigazgatás és a városi elit egy részének Magyarországra menekülése is.

A magyar élet Eperjesen a holokauszttal vált teljesen jelentéktelenné, a magyar nyelv, mint a hétköznapok egyik használt nyelve, ekkor tűnt el örökre a középkori utcákról. Eperjesről 1942-ben (teljes mértékben a szlovák államigazgatás szervezésében) 6400-an kerültek először szlovák, majd német koncentrációs táborba, de csak néhány százan tértek vissza. Köztük az az idős úr, akit lelkes szlovák hazafiak leintettek, mert magyarul szólt a magyar látogatóhoz.

A mai szlovák Eperjes kettős arcú város. Vannak rettenetes szegénységben élő roma tömegek a hatalmas szocialista lakótelepeken, lepusztult gyárak. Itt nem dübörög a gazdaság, sokan költöznek Pozsony környékére, de Csehországba és Nyugat-Európába is. És ott van a ragyogó belváros, sétálóutcákkal, a felső-magyarországi reneszánsz gyönyörű emlékeivel, köztük Rákóczi Zsigmond palotájával és a Caraffa-börtönnel. A flamand telepesek emlékét őrzi az impozáns méretű gótikus, bár a 19. században jelentősen átalakított Szent Miklós templom.

Ha már erre jár az ember, nehéz megállni, hogy belekóstoljon a helyi különlegességként hirdetett szlovák tokajiba. Eperjes nem a tradicionális tokaji borvidék része, de évszázadokon át itt haladt át Lengyelország felé a magyar bor, ezért elnézhető ez a kis turpisság. Ingyen reklám nincs, de a történelmi városmagban több helyen is lehet kiváló Tokajit kóstolni. És ha megjön a jó hangulat, a cigánybanda ékes magyarsággal énekli az „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” kezdetűt, amire a jelenlévő szlovákok is tombolni kezdenek.

A bejegyzést Bozótharcos kollégának ajánlom szeretettel. Köszönet Vhailornak a pontosításokért.