„Blue moon, Now I'm no longer alone, Without a dream in my heart, Without a love of my own”

Ez az amerikai aranykorban született nosztalgikus, elvágyódó dalocska jár az összezavarodott Jasmine Francis fejében, miközben az álmai romjain építené fel újra az életét. Később, ahogy elmosódik benne a múlt és a jelen, már a dal soraira sem emlékszik. Woody Allen idei filmje, a Blue Jasmine messze esik az idős mester habkönnyű komédiáitól, de még a komolyabb drámái közül is a legkomorabbak – és a legjobbak – közé tartozik.

Pedig a film kezdete még nem biztató: az európai, khm, turisztikai filmek sora után újra Amerikába visszatérő Woody Allen visszatér a New York-i felső tízezerhez. A trendi lakások, designbútorok és a pontosan a lakásbelsőhöz passzoló ruhákat viselő főhősök first world problem-jeivel nem nagyon tudunk azonosulni. Aztán kiderül, hogy a film drámai fordulópontja épp a legnagyobb első világbeli problémából, a világgazdasági válság buborékjának kipukkanásából, és az addigi haszonlesőinek, szerencselovagjainak bukásából következik. Egy ilyen szerencselovag (az ingatlancsaló szerepében Alec Baldwin hozza saját magát) exfelesége a főszereplő Jasmine, akit a porcelánarcú Cate Blanchett alakít nagyszerűen, végre egy nagy szerepben megcsillogtatva színészi tehetségét.

Woody Allen mintha újra kinyitná a szemét a valóságra: a világ aktuális állásától független, kissé levegőben lógó filmek utána ismét mintha korrajzot szőne a sztoriba. Végre nem csak egy jó ötletből született, gyorsan odakent filmről van szó: elkezd mélyülni a dráma, összetettebbé válnak a karakterek, ahogy a szupergazdagok szembesülnek a jet set életmód végességével és ürességével. Hozzá kell tenni: a történet nagymértékben merít ihletet a Vágy villamosából, Tennessee Williams drámájából – egyébként Baldwin és Blanchett is játszott már színpadon főszerepeket a Williams-műben, így még erősebbek a reminiszcenciák.

Bukása után a nagyvilági Jasmine a szerény körülmények között élő húgánál (Sally Hawkins) keres menedéket. Mégsem nem találja a helyét a luxusmentes hétköznapokban, ahol tanulni és dolgozni kellene egyszerre, hogy újra meg tudjon állni a saját lábán. A húga különböző, józan paraszt pasijait alakító Bobby Cannavale, Louis C.K. és a Ford Fairlane óta igencsak megemberesedett Andrew Dice Clay szórakoztatóan karakteres mellékszereplők a kis társadalmi tablóban.

Jasmine esélyt kap az újrakezdésre, meg is teszi az első lépéseket a jó irányba – de végül teljesen szétcsúszik a hazugságokra alapozott élet, a mélypontból pedig újabb hazugságokkal próbálja önmagát kimenteni. Nehéz eldönteni, hogy együtt érezzünk-e a főhősnővel vagy az első követ dobjuk-e rá; de az biztos, hogy Cate Blanchett remek, sőt, Oscar-kompatibilis játékával hitelesen játssza ezt a lecsúszóban és szétesőben lévő, összetett karaktert. A középkorú(ságba érkező) női nézők is mélyen átérezhetik Jasmine vágyait és félelmeit.

Woody Allen közismert az általános szkepsziséről, csak amíg régen szemtelen és vastagon (ön)ironikus tréfáival, aranyköpéseivel oldotta fel a komorságot; most, már a nyolcvanhoz közeledve nem csavarja humorba a kiábrándultságát. Ahogy a Blue Jasmine kapcsán a BBC-nek beszélt megtörten, maga elé nézve: „a világ ijesztő helyzetben van, nem látok semmi okot az optimizmusra a jövővel, a Közel-Kelettel, a környezettel, a nemzetközi világgazdasági helyzettel kapcsolatban”. A Blue Jasmine-ban, ebben a világhelyzetből eredő személyes drámán alapuló, végre ismét kész, kerek Allen-filmben sem kapjuk meg a végén a happy end feloldozását.