Régóta retteg a baloldal a széljobbtól, ám most néhány európai választási eredmény után a mérsékelt jobboldalon is – mind itthon, mind külföldön – egyre több az aggódó hang a szélsőjobboldali előretörés kapcsán.

A hazai sajtóban nemrégiben Ablonczy Bálint a Heti Válaszban, Fekete Balázs pedig a Mos Maiorumon taglalta a témát: erősödik a szélsőjobb Európa több államában is – olyannyira, hogy akár át is vehetik majd a hatalmat bizonyos országokban. „Úgy tűnik, az európai politikai elit válaszúthoz érkezett – különösen döntő lesz ebből a szempontból a jövő évi európai parlamenti választás –, mert tisztán látszik, hogy ha a jelenlegi folyamatok folytatódnak, az már a bevett politikai pártok hatalmi helyzetét veszélyezteti” – írja Fekete. Alapvetően pesszimista az emberképem, de nem vagyok ennyire borúlátó, és ennek három oka van.

Egyrészt az közkeletű magyarázatok szerint a radikális pártok akkor képesek megerősödni, ha tartósan fennáll egyfajta válsághelyzet, vagy ha ezt követően nem az elvárt ütemben indul meg a fejlődés. Nyugat-Európa ebből a szempontból nem áll olyan rosszul, s bár a 2008 végi gazdasági válság még mindig nem oldódott meg véglegesen, a kilátások Nyugaton nem tűnnek olyan negatívnak.

Másrészt a nyugat-európai radikálisok programjainak egyik legfontosabb sarokköve a bevándorlás kérdése. S bár vannak olyan nyugati országok, ahol nincs is esélye a bevándorlás témáján keresztül megerősödnie egy szélsőséges pártnak, mindenfelé élnek olyan emberek, akik nyitottak az idegenellenességre. A bevándorlás kérdése pedig napról-napra egyre égetőbb a legtöbb nyugat-európai állam számára – a probléma nagyságának megértéséhez elég, ha csak néhány statisztikára rápillantunk.

A fokozódó bevándorlás és az ebből eredő, növekvő idegenellenesség miatt a mainstream politikai pártok is elkezdenek foglalkozni a kérdéssel. Egyrészt azért, mert egy mindennapokat is érintő problémával találják szembe magukat, másrészt azért, mert ennek révén szavazatokat lehet szerezni. „Vagy megtanulnak az európai nagy pártok újra politizálni – a kifejezés klasszikus értelmében: a közösség ügyeivel foglalkozni és azokra ténylegesen válaszokat keresni –, vagy szembe kell nézniük a politikai mező számukra több szempontból is végzetes átrendeződésével” – írja Fekete Balázs. A bevett pártoknak rá kellene tenyerelniük a szélsőségesek témáira? Ha a mainstream pártok elcsaklizzák az idegenellenességet mint kampánytémát a radikálisoktól, akkor a nyugat-európai szélsőségesek elől elszívják a levegőt, kereshetnek maguknak új témákat, ha tudnak.

Orbán Viktornak igaza van abban, hogy a radikális szavazói bázis alapvetően véges (Londonban elmondta, hogy ez Magyarországon régóta 16% körül mozog) – hozzátéve, hogy válsághelyzetekben azért ez nőhet, de nem a végtelenségig. Éppen ezért általános az a tendencia, hogy a politika egyik alaptörvénye miatt (a cél a hatalom megszerzése, e célból egyre több választó magunkhoz édesgetése) a radikális pártok fokozatosan kezdenek „mainstreamesedni”, elmozdulni a politikai centrum irányába. A Jobbik esetében erre a tendenciára mutat rá Ablonczy Bálint egy korábbi HV-cikkében. Külföldi példaként lehetne említeni a francia jobboldali szavazókat elcsábító Nemzeti Frontot, vagy a brit konzervatív szavazókra hajtó UKIP-et is. Amint ez a folyamat az adott pártoknál megindul, újra lehet őket definiálni, hogy vajon továbbra is szélsőségesek-e?

A szélsőjobboldali pártok tartós megerősödésétől nem kellene tartani Nyugat-Európában, hiszen témáikat egyrészt felkarolhatják és keretek között tarthatják a mainstream pártok, másrészt szavazóbázisuk sem igazán bővíthető – főleg akkor nem, ha véget ér (vagy mérséklődik) a gazdasági válság. Nincs itt az ideje a harangok félreverésének.