Középkori – elavult, beszűkült, merev, régimódibb mint egy dinoszaurusz, szűk látókörű, provinciális. A sötét középkor toposza talán már eltűnőben van: a történelem iránt kicsit is érdeklődők árnyaltabban látják a helyzetet, mint az egykori kommunista tankönyvek (a „waltermária”); az átlag, zsigeri közéleti reflex és szavajárás viszont még mindig kapásból a fenti jelzőket, gondolatokat társítja a középkorhoz. Pedig mai szabadságaink a középkorból eredeztethetőek, és a középkor embere sem egy savanyú, karót nyelt nyárspolgár volt (nyársparaszt?), hanem az életet kedvelő személyiség. A középkorinak titulált nézetek jelentős része pedig nem középkori, hanem őskori, ókori vagy akár újkori eredetű.

Hajlamosak vagyunk a középkorra úgy tekinteni, mint elnyomó diktátorok, zsarnokok és földesurak totalitárius, önkényes és időnként anarchikus uralmára, amikor nem létezett szabadság és emberi jog. Nos, ezzel szemben a 19. századi polgári állameszme a középkori szabadságokra épült, habár annyi félreértéssel fűszerezve, hogy ezeket a szabadságokat az egyénekre értették, míg a középkor különféle csoportokban, közösségekben gondolkodott. Melyik társasághoz tartozol? Az ő jogaik a te jogaid is. Valójában a középkori politikai gondolkodás sohasem gondolta a hatalmat korlátlannak, mindig is így-úgy limitált hatalomról értekezett. A szubszidiaritás és a „szabadság kis körei” unalomig idézett Bibó-közhelye is középkori eredetű. A lokális önkormányzás és bíráskodás úgy virágzott a középkorban, hogy a libertáriusok a tíz ujjukat megnyalnák utána. 

A középkor embere jellemzően nem egy minden nap templomba járó, jámbor öregasszonyra hasonlított. A vallás persze megadta a világról való gondolkodás kereteit (ám – főleg vidéken – a kereszténységgel észrevéve-észrevétlenül, öntudatlanul összevegyült az archaikus-kozmikus világfelfogás számos eleme, egészen a huszadik század közepe tájáig, lásd Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza). A középkor embere szeretett élni, szeretett mulatni, akár féktelenül is (nem mintha a mi korunk visszafogottabban mulatna), szenvedélyesen szerette az életet, annál is inkább, mert az rövid volt. Nem igaz, hogy csontvázzá nyomorogták és nyomorgatták magukat az emberek. Az a kép, amit a középkorról szóló filmekből megszoktunk, hogy esik az eső a szűk, térdig sáros utcákban, a kocsmában meg hiányos és piszkos fogazatú félnótások vigyorognak ránk, legalábbis egyoldalú.

Elnyomott nők?

A középkoriak természetes módon viszonyultak a testiséghez, akár a testszagokhoz is (érdemes néha középkori jeleneteket ábrázoló, akkor készült képeket böngészni, milyen ruhákat és hogyan hordanak a népek).

A középkori szokásjogok szerint a lányok 12 évesen váltak nagykorúvá. A 12. századig sokat alakult a házassági kapcsolat szokásjoga, ekkora „ment ki a divatból” a feleség eltaszítása az egyház törekvéseinek sikereként. Könnyű volt felbontani a házasságot, mivel hetedízigleni rokonságig nem számított érvényesnek, egy kisebb terület nemesi családjai közt pedig könnyen kialakult ilyen fokú belterjesség. A 12. századra sikerült igazán elfogadtatni nemesi körökben a monogám és keresztény házasságmodellt (Rubicon 2009/11, 57-61.), addig a szokásjognak nem sok problémája akadt az ágyasokkal. Viszont – úgyszintén az egyház törekvéseinek gyümölcseként – ekkora lényeges elem lett a két fél szabad beleegyezése, a nagykorúság elérése után pedig (amely az egyházjog szerint fiúknál 20, lányoknál 18 év volt) a kánonjog szerint szülői beleegyezés sem szükségeltetett (a gyakorlatban persze valószínűleg igen). A házasságkötéskor általában a férj családja szerződésben biztosította a feleség számára az özvegyi ellátmányt. Megözvegyülés vagy a házasság felbontása esetén a feleség szabadon rendelkezett saját korábbi hozományával, valamint ezzel az özvegyi ellátmánnyal is, és a házasság idején szerzett közös javak egy további része is megillette.

A Rubicon 2009/11-es száma azt írja: a francia történészek szerint a középkorban a feleségnek egyértelműen szabadabb helyzete volt a házasságban, mint az újkorban: szélesebb jogképességgel és nagyobb cselekvőképességgel rendelkezett, mint a 16-20. század között, és a nagyobb gazdasági ügyletekhez is kellett a beleegyezése. Vincent de Beauvais 13. századi enciklopédiaszerző azt írja: a feleség nem úrnője és nem szolgálója férjének, hanem társa. S míg az egyház küzdött a keresztény házasságmodell elfogadtatásáért, eközben bizony – amellett, hogy számos képviselője diplomatikusan szólva ambivalensen viszonyult az érzéki gyönyörökhöz még házasságon belül is – azon aszketikus irányzatok ellen is felvette a harcot, amelyek elutasították a szexuális élet létjogosultságát.

Babonás hiszékenység, véleménydiktatúra?

A szabad vita, a szólás- és véleményszabadság sem újkori találmány a maga gyakorlatában. Nem igaz, hogy az egyház elnyomta a vitázókat és mindenkit elégetett, aki be mert szólni neki. A középkori egyetemeken virágzott a vitakultúra, és valójában igen messzire el lehetett menni a király és a papok kritizálásában. A 12-13. század például szinte forrongott a vitáktól. Eretnekmozgalmak, konciliarizmus, pápaság, császárság, koldulórendek, skolasztika, Aquinói Szent Tamás, Duns Scotus, William Ockham és a nominalizmus, Páduai Marsilius császárpárti Defensor pacisa… Amikor a kommunisták mindent elnyomó egyházról szónokoltak és írtak a középkor kapcsán, valószínűleg magukból indultak ki. Valójában az egyháznak számos téren az újkorban volt nagyobb beleszólása a vitákba, mint a középkorban.

Amint a Sötét középkor blog írta: „a középkori írástudók éppen annyit ostorozták a köznép hiszékenységét, mint a mai megmondó értelmiség a sokaság butaságát. Nem azt állítjuk, hogy a középkor mentes volt a hiedelmektől. Számtalan középkori babonáról van tudomásunk, csakhogy elsősorban éppen azoknak a kortársaknak a műveiből, akik a leghevesebben kritizálták azokat”. A hiedelmeket ostorozók között előkelő helyeket foglalnak el például a püspökök (Tours-i Gergely vagy épp Abogard lyoni püspök).

Az sem igaz, hogy a középkor maga volt a tudományellenes egy helyben járás. Ez fura is volna ezer éven átnyúló korszaktól. Ma azt mondanánk, a korszakban a technika és a tudományok „dinamikusan fejlődtek” (bár nem tudom, miként tud bármi is nem dinamikusan fejlődni). Nem igaz például, hogy a középkori írástudók laposnak gondolták volna a Földet. Az, hogy a középkor általánosan a lapos Földben hitt volna, a haladár 19. század mítoszképzésének eredménye. Szent Ambrus, Szent Ágoston is elfogadta azt az 500 körülre már megszilárdult nézetet, hogy a Föld gömb alakú. A középkori tudósok már jóval Kopernikusz előtt gömb alakú Földről tanították diákjaikat. Az egyház sem tiltotta e nézetet, egy könyv vagy tudós sem került emiatt bármiféle indexre. Sőt, igazából számos pap is a gömb alakú Föld pártján volt: például II. Szilveszter pápa, Nagy Szent Albert, Nicolaus Cusanus. (Amúgy az ősrobbanás elméletét, amely a közhiedelemmel szemben nincs ellentétben a teremtéstannal, egy belga pap-fizikus, bizonyos Georges Edouard Lemaitre – 1894-1966 – dolgozta ki). Nagy Szent Albert azt írta: „Ha a természettel foglalkozom, nem törődöm a csodákkal”. Mindez azáltal vált lehetővé, hogy a kereszténység „varázstalanította” a természetet, azaz a természet jelenségeit nem tisztelték többé istenként.

Intoleráns teokrácia?

További tévhit, hogy a középkor intoleráns lett volna. Kevés annyira színes társadalom volt a történelem folyamán, mint az európai középkor társadalma, ahol még nem is mai értelemben vett nemzeti identitás volt az elsődleges, hanem a vallási és a lokális.

A középkori pápák különféle rendelkezései is árnyalhatják a korszakról alkotott képünket. I. Nagy Szent Gergely pápa a mások vallásos meggyőződése iránti türelemről írta 602-ben (Qui sincera című levél Paschalius nápolyi püspöknek): „Akik őszinte szándékkal kívánják a kívülállókat a keresztény vallásra, az igaz hitre elvezetni, nyájas beszéddel, nem szigorúsággal kell erre törekedniük, nehogy akiknek értelme számára a világos megalapozás kihívást jelenthetett, azokat messzire elűzze az ellenséges magatartás.” VIII. János pápa az emberek rabszolgaságának megszüntetéséről ír Szardínia fejedelmeinek 873-ban. Több pápa is elítélte az istenítéleteket, mint babonát (ez mondjuk a módszer sajnálatos szívósságáról tesz bizonyságot), például  V. István pápa 887-888-ban a mainzi érseknek írt levélben („Mert a szent kánonok nem tartják helyesnek,  hogy bárkitől tüzes vagy forró víz próbával csikarjanak ki vallomást; és amit a szent atyák tanítása nem erősített meg, azt nem szabad magunknak babonás kitalálás alapján megengedni”). Vagy II. Sándor pápa 1063-ban a Reinaldus comói püspöknek írt levélben; és III. Ince pápa 1212-ben, a Heinrich strassburgi püspöknek írt levelében.

III. Ince 1199-ben a máshitű emberek iránti türelemről írt a zsidókkal kapcsolatban: „követve elődeink, II. Callixtus, III. Jenő, III. Sándor, III. Kelemen és III. Celesztin római pápák nyomdokait, kérelmüknek helyt adunk, és nekik oltalmunk pajzsát adjuk védelmül. Elrendeljük ugyanis, hogy egy keresztény se kényszerítse erőszakkal őket arra, hogy akaratuk ellenére a keresztséghez járuljanak; hanem ha bárki közülük önként, a hit miatt a keresztényekhez menekült, miután kinyilvánította akaratát, minden becsmérlés nélkül legyen belőle keresztény. Nem hisszük ugyanis, hogy igaz keresztény hite lenne annak, akiről tudjuk, hogy nem önként, hanem akarata ellenére részesül a keresztények keresztségében.”

III. Pál pápa 1537-ben a toledói érseknek írt brévéjében védelmezi az indiánok emberi jogait, tulajdonát és szabadságát. Az állam és egyház szétválasztása is keresztény találmány, amennyiben az állami és egyházi jog különválasztását ez a vallás végezte el. Ezt állítja a Rubicon 2009-es Középkor-számában Katus László is, ahol kifejti, hogy a kereszténység gyökeres változást hozott az ókori és Európán kívüli civilizációkra jellemző teokrata hozzáálláshoz képest. Gondoljunk csak Gelasius pápa két kard-elméletére. (Keresztes hadjáratok ügyében ide, inkvizíció ügyében pedig ide és ide irányítjuk át a kedves olvasót.)

A középkori, a királyt egyébként valamiféle papi személyként tisztelő monarchiák nem voltak abszolútak. Bibó maga írja, hogy az egyház által megkívánt politikai elmélet és gyakorlat „a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményezte, ami mondhatjuk, hogy már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában is nagyobb volt annál, mint amennyit bármelyik másik kísérlet a világban el tudott érni a hatalomgyakorlás moralizálása terén.”

Csúnya feudalizmus?

A feudalizmus sem úgy alakult ki, hogy jöttek a kegyetlen gazdagok, akik maguk alá gyűrték a parasztokat. A 6-7. századi frank királyságban gyakoriak voltak az anarchikus állapotok, gyenge volt a közhatalom, így sokan maguk kerestek menedéket valamely hatalmasságnál. Nem a hatalmasok nyomták el a kicsiket, hanem a kisebbek álltak be a hatalmasokhoz. Akik viszont a védelemért cserében elvártak valamilyen szolgálatot. Így lettek függő szabadok a menedéket keresők. Mindez szerződés keretében történt. A védelmet általában a létfenntartást biztosító föld átengedése jelentette (beneficium). A klasszikus hűbériség kora a 10-13. század. A hűbéri viszony két szabad ember közötti személyes kapcsolat, amely ünnepélyes szertartással jött létre. A szerződés mindkét fél számára kötelezettségeket jelentett.    

Miután kialakult a hűbériség lépcsős rendszere, és a különféle urak keresztül-kasul voltak egymás hűbéresei, ráadásul a hűbérbirtoknak szigorú használati és tulajdonjogi szabályai voltak (a hűbérúré a tulajdonjog, a hűbéresé a haszonélvezet), tulajdonképp egyikük sem rendelkezett szabadon a földdel (és akkor az öröklési jogról még nem is beszéltünk). Ezért mondja Marc Bloch (A feudális társadalom), hogy „a feudális társadalomban a tulajdon szó meg van fosztva minden jelentésétől”.

Szűcs Jenő azt írta, hogy a feudális társadalomban fontos volt az „alárendelődésben megőrzött emberi méltóság”, azaz az alárendelt nem volt kiszolgáltatva az ura kénye-kedvének, kapcsolatuk szabályozta a szokásjog, s a kapcsolatnak szerződésszerű elemei voltak a kölcsönösség jegyében. Fontos volt az önkéntes társulás a horizontális viszonyokban, például a lokális közösségek vagy a városszövetségek vagy az olyan etnikai szövetségek, mint az erdélyi szász nemzet, Universitas Saxonum, de említhetnénk a szakmai alapon szerveződő céheket, gildéket is.

A 12-13. századra dolgozták ki a communitas-elméletet, a szabad társulások elméletét, amely szerint mindenkit érintő ügyet csak mindenki részvételével és jóváhagyásával lehet intézni, s egy autonóm közösség minden tagjának joga személyesen vagy választott képviselői útján véleményt nyilvánítani. Az universitas vagy communitas jogi személy. A közösségnek sokféle joga, azaz „szabadsága” volt, Aquinói Szent Tamás egyenest úgy határozta meg a communitast, mint „szabad sokaság, amely törvényt alkothat a maga számára”. Az egyén a középkorban nem csak egy hatalom alárendeltje, hanem valamely közösség teljes jogú tagja is. Végső soron pedig maga az ország is ilyen közösség. Amint Katus László írja: „a hatalom nem telepedett rá a társadalomra, hanem érvényesülni hagyta önszerveződéseit”. Szűcs Jenő a társadalom és állam szétválasztását tekintette a nyugat egyik legfontosabb jellemzőjének. Katus egyenest azt írja, „a magára hagyott társadalom megszervezte önmagát: a középkor a társadalmi szerveződés aranykora”. A kora középkori teokráciát felváltotta a népfelség elve, a 11. században fogalmazza meg egy Manegold nevű szerzetes a népfelség elvét a pápa mellett, a császár ellen írt könyvében: szerinte a világi uralkodó a néptől kapja a hatalmat. Persze mindez tökéletlenül valósult meg, intézményesen a rendiségben, ahol a klérus, a nemesség és a polgárság jelentette a népet, így nagy sokaság kimaradt abból.

Mindehhez hozzájárul a VII. Gergely pápa féle gregorián reform, amely „nem csak az egyház szabadságát vívta ki, hanem az államot is kibontotta a kora középkori teokrácia vallási burkából. A világi hatalmat megfosztotta szakrális jellegétől, s ezzel megnyitotta az utat a politikai szféra autonóm fejlődése előtt”.