Bakó Bea írásában Karsai László interjújából és György Péter publicisztikájából idéz, illetve válaszol is említett szerzőknek: úgy véli, álszent dolog felhördülniük és másra mutogatniuk, ugyanis a bölcsészkar(ok)on megtalálható ideológiai egyoldalúságért és ezért a hallgatók radikalizálódásáért ők (is) felelősek. Mint írja, Karsai rosszul teszi, hogy a középiskolai történelemoktatást okolja a „hun-magyar mítoszokért és a sámánizmusért”, mert neki és az egyetemi oktatóknak is ugyanannyi felelősségük van a diákok önképének kialakulásában. Ugyanezt írja Bea György Péter panasza kapcsán is: szerinte az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetére is jól jellemző, hogy nem kívánt más alternatívát saját (politikailag elfogult) nézetein kívül, így hát nem is csodálkozhat, hogy sokan „más iránymutatás híján könnyen az ellenkező végletbe sodródtak”.

Bár nem vonom kétségbe, hogy bizonyos egyetemi tanárok efféle befolyásoló tényezőt jelentenek, de továbbra is úgy gondolom: a fiatalok személyisége, önképe sokkal inkább középiskolában és gimnáziumban alakul ki, egyetemi éveik alatt pedig inkább korábbi prekoncepcióik megerősítését keresik mindenhol.

Persze, kivételek mindenütt akadnak, de az identitás kialakulásáért főként akkor is a kamaszkori környezet és társaság a felelős, az egyetemi előadóknál pedig sokkal inkább a középiskolás tanárok. Már csak az életvitelből, megváltozott életgyakorlatból fakadóan is: míg előbbieket körülbelül egy héten egyszer, másfél óráig látja a hallgató, akkor is csak tizenkét évig, addig utóbbiak négy-öt éven keresztül többnyire nem is változnak, és napi befolyásoló tényezőt jelentenek az arra nagyon is fogékony kiskamasz számára. Pintér Bence a középiskolában használatos történelemkönyveket említi, én mégis inkább a tanár személyének fontosságára térnék ki: ahogy sokan, úgy én is elmondhatom, hogy történelemtanárom históriakoncepciója nagyban befolyásolta az én történelemszemléletemet is, méghozzá a korábbitól kissé eltérő irányba. Magam ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ez inkább a látóköröm kiszélesítésére, mintsem beszűkítésére szolgált.

Az egyetemi tanárok később szolgálhatnak pozitív vagy negatív példaként, de hogy az ő nézeteik hatására sodródjon az egyetemista a szélsőségek irányába, az nem hangzik túl életszerűen. Különböző világnézetű és tudományos elképzelésekkel rendelkező oktatóknál fordultam meg az egyetemi alapképzés három éve alatt, de egyikükről sem mondható, hogy teljesen átformálták volna a világképem. Mint gimnáziumból frissen az egyetemi padsorokba kerülő diák, inkább a tisztelet volt jellemző, ami előadóim tekintélyes életútjának szólt: míg gimnáziumban a fiatal ritkán találkozik fajsúlyos személyiségekkel, addig bizonyos egyetemeken már olyanoktól tanulhat, akik korábbi tankönyveit írták, az országos szintű tudományos életben nagy elismerést vívtak ki maguknak.

Hogy a korábbi soraim a prekoncepciók megerősítésének vágyáról mennyire igazak, azt mutatja Bencsik János írása is a Jobbegyenes blogon: György Péternek címzett levelében felpanaszolja, hogy „túl sok volt ebből a világból. Abból a világból, ahol soha semmilyen fórumra nem hívják meg a másik felet, mert »demokrata nem áll szóba a szélsőjobbal«. Ahol a diákok csak egyféle interpretációt hallanak politikáról, társadalomról, kultúráról. Ahol nincs meg a választás szabadsága, de még a választás szabadságának illúziója sem, ahol csak a holokausztozás előtt nyílnak meg az ajtók, ahol senki sem veszi komolyan azt a liberális elvet, miszerint a szabadság a másként gondolkozók szabadsága”. Előbbiek nagyon is jól mutatják, hogy nem György Péter hatására térnek meg ide a felszólalóhoz hasonlók, hanem már korábban is ezen irányba tekintgettek, és éppen az zavarja őket, hogy a „liberális” György Péter ezt a gondolkodást kirekeszteni igyekszik. Amit objektíve el is ismerhetünk, elég csak a Magyar Hírlapnál való gyakornokoskodás tiltására gondolnunk. Azonban az nem tűnik reálisnak, hogy a más irányba mozdulóknak Foucault-ból és az értékrelativizmusból lett volna elegük. A levélben is tisztán olvasható, hogy sokkal inkább a „holokausztozással” és a „nemzeti radikális értékek” elutasításával van egyeseknek gondjuk. Ami ezért egy kicsit más kategória, mint a Bea által említettek.

És bár az Esztétika tanszékkel még nem volt dolgom, de mivel Bea a filozófia és a kultúra területén is egyoldalúságot emlegetett, az ELTE-BTK magyar-filozófia szakos hallgatójaként tiltakoznom kell. Egyszerűen nem igaz ugyanis, hogy Foucault-n és Adorno-n kívül nem kap mást a bölcsészhallgató. A Filozófia tanszéken ugyanúgy indulnak kurzusok a konzervativizmusról és a konzervatív irányzatokról, ahogy az irodalom területén is bőséges a választék Németh Lászlóra, a népi-nemzetiekre, vagy éppen az erdélyi írókra vonatkozólag. Utóbbiakat persze úgy mondom, hogy nem politikai elkötelezettségük okán lehetnek ott: irodalmi kiválóságuk miatt természetesen szó van róluk, ahogy más kanonikus írókról-költőkről is. A filozófiát tekintve pedig Ludassy Máriát, a liberalizmus klasszikusainak kutatóját éppenséggel szintúgy lehetne gyanúsítani elfogultsággal, ám nagyon is tévesen: politikai filozófiáról tartott kurzusán ugyanúgy előkerül Burke és Macchiavelli, mint mondjuk Hobbes, Kant vagy Rousseau. Éppenséggel szó sem volt róla, hogy a „konzervatív elméleteket levegőnek tekintené”, vagy eltagadná. De én tanulmányaim során (kurzusaimnak köszönhetően) találkozhattam Disraeli és Mandeville nevével épp úgy, mint de Maistre-rel vagy John Kekes-sel. A feministákkal és a 68-as lázadókkal éppen nem, pedig mondjuk Simone de Beauvoir-ról szívesen tanultam volna. Elkerültem, de ettől még nyilván szóba került bizonyos kurzusokon, akárcsak Heidegger vagy Gadamer.

Az Esztétika tanszék csak egy kis szelete a bölcsészkarnak, utóbbi nem egyenlő György Péterrel és Hammer Ferenccel. Sem Radnóti Sándorral, akinek közéleti megnyilvánulásaitól engem is gyakran kiráz a hideg, de ettől még tisztában vagyok vele, hogy egy korszakos irodalomtörténészről van szó, kvalitásait politikai elfogultsága nem kérdőjelezi meg. Egyébként az ELTE-BTK-t ugyanúgy megtestesíti Margócsy István, Horváth Iván, Tverdota György és Tarján Tamás is, mint mondjuk György Péter. Előbbieket pedig aztán végképp nem lehet politikai elfogultsággal vádolni: ellenben elképesztő szaktekintélyek, akik nélkül a mai irodalomtörténeti kánon sem lenne ugyanaz. És jelenleg éppen tőlük kíván megválni a kar költségvetési okokból – Magyarország legnagyobb József Attila-kutatójától, Tverdotától, és Petőfi legavatottabb ismerőjétől, Margócsy Istvántól. Horváth Iván pedig a digitalizált kritikai kiadványok egyik úttörője: évről évre újabb tanítványokat verbuvál izgalmas kutatásaihoz, egyúttal minden évfolyamból kutatja az újabb tehetségeket. Tarján Tamás pedig a rendkívül széles spektrumú kortárs magyar irodalom egyik legjobb ismerője Schein Gábor mellett. Őket elbocsátani az öngyilkossággal egyenlő.

A bölcsészképzésnek ők is ugyanolyan szerves részei, mint a Bea cikkében említettek. Kár lenne ideológiai egyoldalúsággal és elfogultsággal vádolni egy ennyire sokszínű kart, még akkor is, ha ez a kívülállók számára tetszetős beszéd lehet. Mert hiába, hogy politikailag rendkívül eltérően gondolkozunk: mégsem szerencsés világnézet alapján megkérdőjeleznünk a másik szakmai hozzáértését. Márpedig a filozófusbotrány már világosan megmutatta, hogy sokan mégis hajlamosak erre: én azt javaslom, ha egyesek politikai megnyilvánulásaitól idegenkedünk is, azért szakmai életművük felé forduljunk bizalommal. Heller Ágnes, Radnóti Sándor és Ludassy Mária esetében éppúgy, mint Szerencsés Károlynál, Lánczi Andrásnál vagy éppen Horkay Hörcher Ferencnél.