David Cameron minapi beszédében kijelentette, hogy amennyiben a konzervatívok nyernek a 2015-ös választásokon, a brit állampolgárok népszavazás útján dönthetnek arról, hogy bent maradjon-e az ország az Európai Unióban. A britek EU-politikája mögött régóta meghúzódik a szuverenitás-vesztéstől való félelem, de ezúttal könnyen lehet, hogy csak egy (bel)politikai trükkről beszélhetünk.
In or out?
David Cameron néhány nappal az ominózus beszéde előtt még arról beszélt, hogy a briteknek nem érdeke kilépni az EU-ból; majd január 23-án elmondott beszédében (amelyet korábban többször is elhalasztottak az algériai túszdráma miatt) bejelentette, hogy Nagy-Britannia népszavazáson dönthet uniós tagságáról, amennyiben a konzervatívok megnyerik a 2015-ös választásokat. Ám itt is elmondta: országának nem célja az Unió elhagyása, inkább új viszonyrendszert alakítana ki Brüsszellel. Olyan EU-t szeretnének, amelynek központi eleme az egységes piac és amelyben a nemzeti kormányok az országuk parlamentjének tartoznának felelősséggel. Amennyiben sikerülne megállapodni egy ilyen speciális státusról az EU-val, akkor dönthetnének az állampolgárok 2017 végén vagy 2018 elején, hogy ilyen feltételek mellett bent akarnak-e maradni az Unióban. A beszéd ugyan meglebegteti a kilépés veszélyét, de alapvetően úgy tűnik, hogy figyelmeztetésként és ultimátumként szolgál az EU irányában: hajtsák a britek által szükségesnek ítélt (de Brüsszel szemében eretneknek tűnő) reformokat, vagy az Egyesült Királyság kilép(het).
Ám David Cameron is elismerte, hogy utóbbi eshetőségnek nagy veszélye van (Ed Miliband, az ellenzék vezére pedig egyenesen hazárdjátéknak minősítette az ötletet). Ahogy arra Losoncz Miklós a január 25-i Élet és Irodalom hasábjain (6. o.) is rámutatott: „Az EU-ból való kilépéssel megvásárolt szuverenitás ára valószínűleg elviselhetetlen lenne Nagy-Britannia és jelentős Európa számára”.
A bűvös szuverenitás
Rapcsák János egy tanulmányában (A vonakodó partner. In: Kiss J. László [szerk.]: A huszonötök Európái. Osiris, Budapest, 2005. 265-316. o.) rámutat arra, hogy nem véletlen a britek szuverenitás-vesztéstől való félelme: történelmi, alkotmányos hagyományokon alapul.Nagy-Britannia alkotmányos tradíciói ugyanis sokkal inkább szembemennek a szuverenitás megosztásával, mint az a kontinens országainál látható, ráadásul a britek a történelmi alkotmányukat és szokásjogukat többre tartják a kontinensen általános kodifikált jognál.
A brit parlamenti szuverenitás emellett a kontinensen tapasztaltaktól eltérően nem a nemzetben vagy az értelmiségi körökben, hanem a parlament és a Korona hosszadalmas harcai során alakult ki. Az évszázadok múltával ez vált a legfontosabb összetartó erővé, s az Európával való viszony kapcsán Thatcher tette a politikai retorika részévé, aki azonosította a nemzeti szuverenitással (sőt, egyik legfőbb konzervatív kritikusa, Roger Scruton is így tett [In: Uő: A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány. Helikon, Budapest, 2005. 155-223. o.]). Thatcher eszközként használta a szuverenitás kérdését a Közösség unióvá alakításának megakadályozásában, ám nem vette figyelembe, hogy az Egyesült Királyság nem egy kontinentális értelemben vett nemzet. Inkább állam, amelyben több különféle nemzet él együtt (akár erős nacionalizmussal, ld. skótok [T.M. Devine: The Scottish Nation – 1700-2000. Penguin Books, London, 2000.]), az állampolgárokat viszont a Parlamentben lévő Korona iránti hűség tartja össze. „A lojalitás nem a nemzet iránti, hanem a korona iránti hűségben, a parlamenti demokrácia feletti büszkeségben nyilvánul meg” – idézi Rapcsák Philip Windsort (300. o.).
Ebből ered az a brit elgondolás, hogy a szuverenitást veszélyeztető tervek ellen fel kell lépni, ugyanis ami a szigetország parlamenti szuverenitását veszélyezteti, az egyúttal hatással lehet az állampolgárok lojalitására, így az állam létét is veszélyezteti egyben. Hosszú távon akár az Egyesült Királyság széthullásával is járhatna, hiszen az egyes nációk nacionalizmusa egyre erősebben jelen van a szigetországban.
Cameron csak taktikázik?
Implicit módon ez vezérelheti a brit miniszterelnököt az EU-val való viszony felülvizsgálatára. Ezt mutatják korábbi kijelentései – amelyek alapján nem vádolható újabb u-turnnel –: „Szerintem az integráció túl messzire ment, mégpedig rossz irányba. Olyan Európai Unióra van szükségünk, amely lazábban, rugalmasabban és nyitottabban működik”, vagy „Egy olyan brit kormányra van szükség, amely kiáll az érdekeink mellett, s nem Brüsszelből jövő kéréseknek akar folyton eleget tenni” (David Cameron-Dylan Jones: Cameron Cameronról. HVG-AJTK, Budapest, 2011. 203. o.).
Ám az is könnyen lehet, hogy David Cameron azért tette bejelentését – amely egyesek szerint a közvélemény, mások (pl. Ed Miliband) szerint párttársai nyomásgyakorlásának eredménye –, mert jelen pillanatban úgy tűnik, hogy belpolitikai előny származhat belőle. Annyi azonban bizonyos, hogy az euroszkepticizmussal már korábban is lehetséges volt politikai tőkét kovácsolni az Egyesült Királyságban, sőt, a tagsággal kapcsolatos népszavazás ígérete sem egyedülálló: a referendumokat alapvetően elutasító képviseleti demokráciában eleddig mindössze egyszer rendeztek ilyet (igaz Cameronnak vigyáznia kell, mert Tony Blair is tett hasonló ígéretet, de nem tartotta be).
Harold Wilson későbbi munkáspárti miniszterelnök még ellenzéki politikusként tett ilyen jellegű ígéretet a szavazóknak (méghozzá úgy, hogy a hatvanas évek közepén az ő csatlakozási kérelme volt a második, amely elbukott a francia ellenálláson) az 1973-as csatlakozást követően nem sokkal. Kormányra kerülését követően rövid úton sikeresen újratárgyalta az EK költségvetéséhez való brit hozzájárulás kérdését és más ügyeket, ennek következtében az addig erősnek tetsző euroszkeptikus hangulat szertefoszlott és nyugodt szívvel megtarthatta a népszavazást. Ezt megelőzően ő is a bennmaradás mellett kampányolt szolidan, miként a kérdés kapcsán lényegében pártpolitikai konszenzus alakult ki: a Munkáspárt és a Konzervatív Párt is a bennmaradást propagálta. Végül kétharmadosnál is nagyobb arányban győztek az Európa-pártiak.
David Cameron szeme előtt lebeghetett ez a példa, amely kicsikarta a kontinensen élő européerekből az arra való hajlandóságot, hogy engedjenek a brit követeléseknek és kisebb lépésekben „erőltessék rá” a britekre az „integráció vívmányait”. Ám ez a fajta taktikázás – amely rövid távon politikai tőkét képes kovácsolni azzal, hogy meglovagolja az euroszkeptikus közhangulatot – visszaüthet. Peter Oborne, a Daily Telegraph véleményvezére szerint ugyanis megeshet, hogy a Konzervatív Párt a hetvenes évek Munkáspártjának sorsára jut, azaz kettészakad. Ennek fő oka, hogy a párt rendkívül megosztott a kérdést illetően: miniszterek is a kiválás pártján vannak, a párt pedig egyre kevésbé kormányozható.
Addig azonban még rengeteg minden megtörténhet, hiszen lesz egy választás, ahol – jelen állás szerint – a Munkáspárt nyerne; miként az Unióban is komoly változások várhatóak. Gálik Zoltán, a Magyar Külügyi Intézet főmunkatársa lát arra némi esélyt, hogy Cameronék képesek lehetnek bizonyos kérdésekben a britek számára a jelenleginél előnyösebb pozíciót kiharcolni, ebben pedig nagy segítség lehet, hogy a miniszterelnök egyre jobb viszonyban van Angela Merkellel.
Nigel Farage, az UKIP euroszkeptikus párt vezére viszont nem ilyen derűlátó a kérdést illetően:
A lakosság jelen pillanatban inkább hajlik az Unióból való kiválásra. A Times számára elvégzett felmérés adatai szerint a válaszadók negyven százaléka elhagyná az EU-t, 37 százalék viszont maradna. 23 százalék nem tudott dönteni, azaz a biztos szavazók között 53:47 arányban nyernének a nem szavazatok, ha ma tartanának népszavazást arról, hogy Nagy-Britannia az Európai Unió tagja maradjon-e. Természetesen ez az arány népszavazási kampány esetében rendkívül más képet mutathatna – ahogy arra Gálik Zoltán is rámutatott. Nem szabad figyelmen kívül hagyni továbbá – írja Losoncz Miklós –, hogy a két legolvasottabb napilap (4,5 millió előfizetővel rendelkeznek együtt), a Daily Mail és a Sun meglehetősen euroszkeptikus hangvételű, és nagy olvasótáborukat könnyedén befolyásolni tudnák egy népszavazási kampány során.
Ám a szigetország esetleges kiválása az Unióból hosszú távon sem a briteknek, sem az Uniónak nem lenne előnyös. Nagy-Britannia fokozatosan Európa perifériájára szorulna mind gazdasági, mind politikai értelemben. Az Unió pedig egyik leghatalmasabb államát elveszítve globálisan veszítene pozícióiból, illetve a belső egyensúly is felborulna a tagállamok között.
Ezért aztán csak remélhető, hogy Cameron politika retorikája nem válik végül politikai cselekvéssé, azaz a vélt vagy valós politikai és gazdasági érdekek miatti kilépés helyett az Egyesült Királyság végül mégis egy fokozatosan erősödő és megújuló Európai Unió egyik vezető tagállama marad.
