Minapi élménybeszámolóm után többen felvetették a miért foglalkozik a jobboldal még mindig Gyurcsánnyal, miért félnek tőle annyira, hogy ilyen cikket rendeljenek meg? kérdést. Akiben felmerült ez a kérdés az írás kapcsán, az nem értette meg, hogy engem is pontosan ez érdekelt. Hatalmas rajongója vagyok ugyanis a hazai trash-kultúrának, legyen szó politikáról, vagy akár a legújabb énekes-tehetségkutató műsorról. Gyurcsány engem olyan szempontból érdekel, mint érdekel a másik oldalról Fekete György, Kerényi Imre, vagy Bencsik András és az egész Békemenet-mozgalom. Mélyről jövő rajongásom szólhatna akár Torgyán Józsefnek is, ha még aktív lenne. Egyfajta perverz vonzódás ez a groteszkhez.

Gyurcsány számomra tehát nem mint nemzetvesztő démon, hanem mint kulturális jelenség érdekes: mi állhat a mögött, amit csinál? Miért csinálja? Miért ajánl szopránban fagyit? Miért csinálja még mindig? Meddig képes elmenni? Mire ül fel legközelebb? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből az egészből? Miért kell tőle még mindig ennyire rettegni, mikor már sehol sincs? Így tehát még egyszer, utoljára írok Gyurcsányról, és nem foglalkozom vele többet.

A volt kormányfő főbűne számomra nem 2006 októbere, nem az elrontott kormányzás, nem a románozós riogatás. Rosszul kormányozni nem csak ő tud, ez talán 2013-ban elég világos. Hogy 2006 őszén önmagát nem meghazudtolva hozott szintén rossz döntéseket, az is tiszta, de azt is el kell fogadni, hogy nem ő személyesen húzta meg a ravaszt, nem saját kezével verte véres Révész Máriuszt. Ugyanígy kampányban hazudni, felelőtlenül ígérgetni sem csak ő szokott: a kampány felülír mindent, tudjuk ezt, nem csak a baloldalon. Kampányban meg lehet sérteni bizonyos mennyiségű embert, nem azért mert utáljuk őket, hanem mert akiket megnyerünk vele, azok többen vannak.

Gyurcsány főbűne számomra az, hogy egyfajta elfuserált baloldali Orbán-epigonná válva kiteljesítette azt az alternatív valóságot, amelybe a baloldali és jobboldali politikai elit lassan tíz éve próbálja bezárni a magyar közéleti gondolkodást. Ehhez kellett egy hős a jobboldalon – ez megvolt Orbán Viktor személyében – és kellett egy hős a baloldalon, akik vívhatják örök harcukat. Ezt a szerepet vállalta magára Gyurcsány Ferenc 2004-ben, ezt teljesítette ki a választások alatt 2006-ban, és ide betonozta be magát azzal, hogy 2006 őszén minden igazán józan megfontolás ellenére nem volt hajlandó lemondani.

„Az egyik bajt hoz és pusztít / A másik új reményt ad, meggyógyít” – énekli a Crystal örökbecsű értelmetlen dalában. Ez a fajta egyszerű butaság nem csak a zenében, hanem a politikában is eladható. Ha az „egyik” helyére azt írod, Gyurcsány, a „másik” helyére meg azt, hogy Orbán, akkor megvan a jobboldali lapok címlapja, ha fordítva, akkor meg a baloldaliaké. Gyurcsány nemzetvesztő, hazaáruló, aki eladja az országot, harsogja a jobbos kötődésű hazafi; Orbán diktátor, autokrata, fasiszta, hirdeti a balos demokrata. Az ilyen leegyszerűsítés jó az egyszeri, kicsit is valahová elkötelezett választópolgárnak: nem kell törődnie programokkal, szakpolitikai kérdésekkel, vagy a saját oldalán felmerülő kétes ügyekkel.

2010 után Orbán a csúcsra tört, Gyurcsány a mélybe bukott, de nem adta fel. Továbbra is játssza a rá osztott szerepet, s bár a baloldalon többé már nem ő az egyetlen hős, fénye megkopott, azért még ott van, szerepel. Ha a magyar közgondolkodás süllyesztésében szintén nagydíjas Bayer Zsolt cigányozik, akkor ő máris ott van, menetel ellene, ahogy a kötelesség megkívánja. A Fidesz erre fellélegezhet: megint nem kell kommunikálniuk semmi érdemit a vállalhatatlan párttagról, itt jön a Gyurcsány, és ugye Gyurcsány egyenlő végítélet, a választóinknak elég is ennyi. Arról, hogy két fiatalembert megkéseltek, arról, hogy ez tragikusan mindennapos, arról, hogy mi is ennek az oka, végül senki sem beszél. Mert ki lehet mondani, hogy a tettesek cigányok, csak ezzel nem jutunk előrébb, csak a szokásos gyűlöletcunamit idézzük elő.

Tökéletesen érhető tehát a jobboldali sajtó Gyurcsány-fixációja, miközben az egykori miniszterelnök már nem tényező: az ő közönségüknek elég ennyi, és ez rendkívül szomorú. A parlamentáris demokrácia természetéből adódik, hogy sokan döntünk az ország vezetéséről, és világos az is, hogy a sok választó nem foglakozhat pepecselős gazdasági kérdésekkel. Az viszont, ahogy mára mindkét oldal fanatizált rajongói képtelenek tisztán gondolkodni, meglátni saját oldalukon is a kétes üzelmeket, visszataszító tendenciákat és döntéseket, az nem normális, és nem velejárója a demokráciának. A jelenlegi kurzus elhibázott döntéseire, és néha hajmeresztő húzásaira már nem válasz az, hogy dehát a Gyurcsány meg az elmúlt nyolc év. Nem elégedhet meg ennyivel senki. Főleg úgy, hogy ma van a parlamentben két párt, akiknek semmi közük sem Gyurcsányhoz, sem Orbánhoz, akik nem részei ennek az adott drámának.

Gyurcsány nem fogja fel, hogy visszavonulásával sokkal többet tehetne Magyarországért, mint azzal, hogy járja az országot és traktorokra meg lovakra ül föl. Főbűne tehát, hogy beállt ebbe a színjátékba, s játszik benne boldogan a mai napig.